Megmaradt Alice-nek, ez a film sokáig váratott magára, hisz 2014-ben került a mozikba. Nem tudom, hogy miért húztam évekig; a főszereplő, Julianne Moore megkapta érte a legjobb női főszerepért járó Oscart, sőt Golden Globe-ot is bezsebelt vele. Nem kívánok részletes kritikát körmölni a filmről, ennyi év távlatában már mindenki eldöntötte, látni kívánja vagy sem. Csak egy kis konyhafiló-gondolatot akartam monitorra vetni, ami a film megnézése után befészkelte magát a kobakomba.

Rettenet rövid rezümé: Alice egy elismert nyelvészprofesszor, akinél korai Alzheimert-kórt állapítanak meg. Az ő és családjának küzdelmét követhetjük nyomon.

A film szerkezetileg zseniálisan van felépítve. A hangulat pont úgy hullámzik, mint a betegség lefolyása, amit megjelenít. Ahogy Alice is egyszer megemlíti, vannak jobb napok és rosszabbak. A filmben is váltják egymást a hullámhegyek és -völgyek. Emiatt a szerkezeti felépítés miatt a nézőnek még könnyebb azonosulni a főszereplő lelkivilágával, és mélyebben átérezi, min is megy keresztül Alice. Folyamatosan fokozódik a feszültség, a néző minden tetőpont után aláhullik, és ezután csak még magasabbra tör. A feszültség pedig a film végén sincs teljesen feloldva… pontosan emiatt rágódtam a következő kis gondolaton, amit most végre ki is fejtek.

Alice az Alzheimer-kór előrehaladtával úgy érzi, elveszti önmagát. Elfogynak a szavai, az emlékei, széthullik a logikája. De valóban ebből állunk csupán? Egy másik film kapcsán (JT Leroy) már kifejtettem, hogy identitásunkat tulajdonképpen a társadalmi és az egyéni kapcsolódási pontok szabdalják, és mi magunk alakítjuk ki az ismert szabályokat betartva vagy éppen ellent mondva azoknak. Mint mikor megveszünk egy Lego-tűzoltóautót, de mi egy vizet köpködő repülőt építünk belőle. Alice lényét szavaiban, a másokkal való kommunikációjában véli tudni. Ez a felfogás nem áll messze az imént említett identitásképtől, hisz lényegében a kommunikáció (vélt vagy valós), az információcsere alakítja ki. Ha a kapcsolódási pontok eltűnnek, az identitás azon darabkája funkcióját veszti és elsorvad. Ha egy identitásról minden lefoszlik, és már csak az elemi magja marad csupán, képes lesz-e egyáltalán létezni a fizikai világban. Alice úgy gondolja, nem. Öngyilkosságot tervez. Érdekes, hogy mi gátolja meg ebben. Megérkezik a lakásba a szobalány. Alice egy része ismét kommunikációt kezdeményez, így a belső mag nem árválkodik tovább.

A film alapját nyújtó könyvben, melyet Lisa Genova írt, elhangzik ez a mondat: „Azok a neuronok, amelyek nem képesek más neuronokhoz kapcsolódni, elsorvadnak. Egy haszontalan, magára hagyott neuron meghal.” Tulajdonképpen ugyanarról beszél. Ha a belső eredendő egymaga marad, az identitás felbomlik, és megszűnik létezni az általunk ismert valóságban. Nagyon fontos, ami a film végén elhangzik. Kicsit Disney-beütésű, beismerem. A szeretet azonban nem feltétlen azonos a szerelemmel vagy a szoros családi kapcsolattal. A szeretet itt egy olyan elem, mely Alice lényét a világhoz láncolja és lehetővé teszi, hogy megtartson magából egy darabot, mely „megmaradt Alice-nek”. Véleményem szerint az emberi identitás is csupán akkor létezhet, ha talál olyan pontot a valóságban, mely magához láncolja. És az a meglátásom, hogy ezek az elemek akkor a leghasznosabbak, ha beleesnek a társadalmi normákba. Mert sok minden színesítheti az egyéniségünket, meghatározhatjuk magunkat az alapján, miben különbözünk az átlagtól, de ha megkérdezik, kik is vagyunk, az első válasz mégsem az, hogy „nutellával eszem a pizzát”. Elmondjuk a nevünk, mely kijelöl egy tömegben, elmondjuk a nemzetiségünk, mely kijelöli a tömeget. Következik a foglalkozásunk, a lakhelyünk, a hobbijaink, és így haladunk tovább, míg végül megoszthatjuk a furcsa étkezési szokásainkat. Amire ezzel a hosszú kis monológgal rá szeretnék mutatni, hogy Alice tévedett. A lényünk nem csupán szavakból és logikus gondolkodásból áll. Elveszíthetjük az emlékeket, a kifejezőképességet, és olykor megszakadhat a logikus gondolkodásunk is. Mindez befolyásolja az ember lényét, elveszít belőle darabokat, de a központi magot, ami végtére is őt azzá teszi, aki, megőrzi.

Fejtegetésem során arra jutottam, hogy mikor elhagyjuk ezt a világot, ezt a magot visszük magunkkal, ez költözik új testbe, kering a föld körül vagy költözik be a Szellemszállásra, ha már igazi szellem nincs ott (ki-ki állapítsa meg a hite szerint). Megszakad minden kommunikáció a saját testünkkel, a külvilággal, a valósággal. A „magára hagyott neutron” pedig leveti a fizikai béklyóját, és továbbáll (bármerre legyen is az), de mindvégig „megmaradt Alice-nek”.