Az Alkonykapcsoló a maga 56 versével nem nevezhető terjengős kötetnek. A kis könyv akár a zsebünkben is elfér (ha egy telefont sikerült beletuszkolni, ezzel is menni fog).

A fanyar humor az egész kötetet átitatja. Váratlan fordulatok, kis döccenők irányítják az olvasó figyelmét arra, amely a hétköznapinak érzett mondanivaló mögött rejtőzik. Az írónő ezekkel a hétköznapi képekkel próbálja az olvasót megragadni, berántani, és végül kidobni valahol egészen másutt, mint ahova az olvasó az elején jutni próbált. A szándékolt kettősség már a címből kiolvasható; Alkonykapcsoló. Egy eszköz, ami sötétedéskor automatikusan felkapcsolja a világítást, ha akarjuk, ha nem. A versek jelzőfényként rajzolnak ki egy utat az olvasónak, aminek a végén nem talál mást, mint az veszteség érzését. Ez a kötet fő motívuma.

A versek öt ciklusra oszlanak. A Szófelszedő az önazonosság kérdéskörét járja körbe. „és nincs, aki útba igazítson / se tábla, se ember, / hogy vissza ne találjak.” (Végtelenül fáradt) A Határ.idő valami fontos elvesztését és az ezzel járó fájdalmat, a gyászt helyezi a középpontba. A Tengerészcsomó a szerelem aspektusára fókuszál. Az Elfekvő napok a szerző egy konkrét életszakaszához köthetők, idősotthoni látogatásai ihlették ezeket a verseket (ezt a szerző a könyv bemutatóján említette). A ciklus versei formailag, szerkezetileg kicsit kilógnak a kötet többi verse közül. Több vers gyerekkori mondókákra, kiszámolókra hasonlít. „szappan szivacs lavór víz / jobb váll ball váll könyök kéz / lavór szappan szivacs víz / fordít lemos töröl kész” (Szappan, szivacs) Az imént idézett vers például kitűnő (át)fordítása sihederkorunk ugrálóköteles verssorainak. Csak, míg a régi mondókánál a szavak súlytalanul és konkrét cél nélkül követték egymást, mindössze a játékot kísérve, ebben az esetben a sorrendnek súlya van. Nehézkes, kimért mozdulatok, fáradt izmok és sajgó ízületek festik a hátteret, nyoma sincs a gyerekkori energiának. Számtalanszor hallottam azt a viccnek szánt mondatot, hogy „az életünket pont úgy végezzük, ahogy elkezdtük: kopaszon, pelenkában gügyögve”. Bár ez a vicc kicsit túloz, de végtére is, igaz. Ez a párhuzam gyerekkor és időskor között gyakran visszatérő motívum az irodalomban, de kétség kívül jól működik.

A Válogatott versek hű nevéhez. Az eddig felsejlő témák vegyítve jelennek meg. Egy összekötő kapocs mindenképp akad a ciklus darabjai között, a veszteség. Minden versben ott lappang valamiféle veszteség. Az utolsó a Vadon címet viselő szakasz rövid, mindössze egyetlen, azonos című verset tartalmaz. Ez a ciklus kihagyható lett volna, szimplán belefért volna a kötetbe az előző szegmens záró darabjaként, nem kellett volna külön kiemelni. Nem érzem sem összefoglalónak, sem a ciklikusság megteremtőjének, szimplán egy „válogatott versnek”. Nem tudom, miért volt szükség a kiemelésre, elhagyható lett volna.

A kötet nem zárja el értelmét az olvasó elől, nem kíván többhónapos detektívmunkát az alapkő megtalálása. Az egyik vers konkrétan elénk tárja a munka menetét. A "... csak szélein járunk" című tökéletes gps a kötethez. „széttépni és összerakni / újra mégis máshogyan / egész helyett  csak falatnyi / ami volt már odavan / operában kopott felső / vers helyett csak versikék / szélre csúszott dunyhabelső / angyalszárnyból tollpihék” ("... csak szélein járunk" ) A könyv borítóját Lakner Zsuzsa tervezte, akivel a szerző a 2008-as Titkosírás kötetnél is együttműködött. A kötet borítójáról szól a vers (erre utal az alcím). A borító képe kis mozaikokból áll össze, középen a hiányzó, kivágott alakkal. Valahogy a versek is ilyen mozaikot képeznek, együtt alakítják ki a képet, a hiányzó alak pedig maga az olvasó.

A hátlapon Rakovszky Zsuzsa ajánlása olvasható. Az első mondat egem kicsit félrevezetett, legalábbis a mondat első fele: „Ritka az olyan verseskötet, amelyet az ember egyvégtében, örömmel olvas végig az első verstől az utolsóig,…” Miközben a verseket olvastam, ez az öröm valahogy elmaradt. Néha ugyan fel-felnevettem sorokon – „Minek mennél egyetemre? Legyél inkább / í-r-ó-g-é-p-s-z-e-r-e-l-ő, / az jó kis szakma, biztos kereset – / mondta a nagybátyám, öt perccel az / írógép-dinoszauruszok kihalása előtt.” (A szófelszedő) – de igazi örömöt nem éreztem. Sokkal inkább elveszettséget és szorongást. Ennek ellenére a kötet olvastatja magát. Valóban nem tudtam letenni, míg elsőre végig nem olvastam az egészet. Második olvasatra már megengedtem magamnak, hogy ugráljak a versek között, néhol a ciklusokat is összekavarva. Jó pár napnak el kellett telnie, míg meg tudtam fogalmazni, hogy voltaképpen tetszik nekem a kötet vagy sem. Az első olvasás után én azt éreztem, hogy a kötet engem cserbenhagyott. Egy problémára se adott választ, nem érkezett meg a beígért öröm. Pár nappal később, mikor elkezdtem kötetlenül olvasni a verseket, elbillent a képzeletbeli libikóka, végül is úgy döntöttem, tetszik. Nem ad megoldást, feloldozást a problémák alól, de ráveszi az olvasót, hogy újra és újra visszatérjen az őt érdeklő részekhez és saját megfejtést alkosson a kérdésre. Turbuly Lilla Alkonykapcsoló című kötete modern, a mindennapit kiforgató, összetörő és újra összeállító látásmóddal rendelkezik. Mindenképpen érdemes egyszer egészében áttekinteni a kötetet és később visszatérni egyes szegmenseihez, mert szerintem az igazi „alkonykapcsoló-élményt” akkor képes átadni.