„A régi jó dolgokból nem maradt semmi” – hallottam már oly sokszor egy tv-reklámban. Régebben nem értettem volna egyet a kijelentéssel, de ma már gondolkodóba ejt. A rengeteg új feldolgozás, remake korát éljük. A gyártók meglovagolják a nosztalgiafaktort és gondos marketingfogásba csomagolva eladják nekünk újra ugyanazt az élményt, amit fiatalkorunkban már átéltünk. Illetve jobb lenne, ha csak azt adnák el nekünk, újra. Sajnos tapasztalatom szerint nemcsak az élmény nem egyezik, hanem egyenesen rombolja a régmúlt gyöngyszemeit. Nem kell messzire menni, a filmgyártás terén mostanság kaptunk egy szörnyű Oroszlánkirályt, egy teljesen érdektelen és szétbombázott Star Warst, és hogy messzebb ne merészkedjek, nemrégiben jelentettek be egy új élőszereplős Kis hableány-adaptációt, ahol Ariel színes bőrű lesz. Amivel kimondottan nem is lenne baj, ha alapjába nem egy hableányt akarnának fehér bőrűről négerre cserélni, aki biztos rengeteget találkozott napfénnyel a tenger mélyén. Egy szó, mint száz… a nosztalgiafaktort aljasul kihasználva egy rakás szemetet termelnek a gyártók. Sok energiát fordítanak a világ megtisztítására a műanyag szeméttől vagy más veszélyes hulladéktól. Miért nem fordítunk energiát a digitális hulladék eltávolítására is? A megoldást abban látom, hogy nem dőlünk be nekik. Ha nem lesz felvevőpiaca a szemétnek, nem termelődik tovább. Hisz nem csak fortyogó promókatlanok kerülnek ki a remake konyhájáról. A filmeknél maradva érkezett egy kiváló Agatha Christie-alapokon nyugvó filmecske is. Nincs veszve minden. Bár lehet, hogy tévedek.

Most csak egyet tehetek, ha nosztalgiázni vágyom, magamhoz szorítom azokat, amik még őrzik a régmúlt ízeket, illatokat, hangulatot… iszom egy jó nagy pohár Macikávét. Mert igenis, ha akarjuk, a régi jó dolgokból akad olyan, ami még megmaradt.