Karantén idejére kerestem egy kis kikapcsolódást sorozat formájában, így találtam rá a 2010-ben induló, 5 évadot megért kanadai csodára, a Lost Girlre.

A sorozat alapötlete ígéretes. A főhősnő, bár ő az elején ezzel nincs tisztában, de a néző kb. a 3. jelenetnél már tudja, egy szukubusz. Kiderül, hogy egy varázslatos világ tagja, mely két pártból áll, a sötétekből és a világosakból. Ezek után neki is választania kellene, de nem teszi, így lesz ő a „pártatlan szukubusz”. Az ő lavírozását láthatjuk a két fél között, mind szerelemben, mind erkölcsben, mind minden másban. Ez a sorozat menthetetlenül kétpólusú. Bármiről is essen szó, folytonos a megosztottság. Mindenekelőtt tartozom egy vallomással, a sorozat nem hibátlan, sőt olykor idegesítően rossz. Például a főhősnő engem gyakran kimondottan idegesített. Ami mégis megmenti a Lost Girlt attól, hogy hivatalosan is egy tömegpusztító világjárványnak könyveljem el, azok a karakterek. Először is a sorozat felütötte a világ összes mitológiakönyvét és kegyetlenül belevágott minden szörnyet, lényt és istenséget a történetbe, amit nem szégyellt. És milyen jól tette! A karakterek színesek, még a mellékszereplők is érdekesek, egyediek. Jól megfér egymás mellett vérfarkas, igéző, orákulum és egy mindentudó kerti törpe. Nem túlzok, ha azt mondom, minden egyes statiszta megért volna egy külön epizódot. Nem minden szereplő lelkivilágába megy bele a sorozat, hisz ez egy lehetetlen vállalkozás lenne, akit viszont kibontanak, hús-vér személlyé válik. Kis spoilert megengedve bemutatom személyes kedvencemet, Tamsint. Valkűr, az elesett harcosok lelkét viszi fel a Walhallába. Harcos, seregeket vezetett a csatába. Fegyvere a kétkedés keltése, melyet tökéletesen fordít ellenségei ellen. Mégis… Tamsin elesettebb, mint a harcosok, akiket pátyolgat, bizonytalanabb, mint az elrejtőzött hős a szekér mögött és több kétkedés van benne, mint az összes ellenfelében egyszerre. A részek során láthatjuk, hogy pattog le a máz Tamsin gyengeségeiről, és barátai által miként hagyja maga mögött őket. Oldalakat tudnék csak erről a karakterről regélni, és ő csak a 3. évadban jelenik meg.

De mit ér a sorozat zseniális karakterekkel, ha a történet egy szalvétára hányt óvodai színkavalkád? A story-line fő problémája pont a sorozat zsenialitásában keresendő, minden tárgynak, faldarabnak, karakternek külön története van, ami olykor sokkal érdekesebb, mint a főszál. Szerencsére azért a fősodor se annyira rossz, esetleg néhol érdektelen a főhősnő teljes inkompetenciája miatt. Magáért az akcióért nem biztos, hogy végignéztem volna mind az 5 évadot, mert az körülbelül a 4. közepén kifullad, de nagyon érdekelt, hogy mi lesz a karakterek sorsa, milyen életutat járnak be, hogy zárnak le egy ilyen kaotikus sztorit. Befejezve kicsit fanyarkás szájízzel álltam fel a gép elől, az utolsó évad elég komoly identitásválságban szenved. Nem tudja eldönteni, hogy erős drámai jelenetekkel, vicces töltelékmorzsákkal vagy érdektelen beszélgetéssel akarja az idegeinket borzolni. Tény, hogy akad pár nagyon jól összerakott jelenet, de egészében elég unalmasra sikeredett. Mégis úgy érzem, azért megérte végigrágni rajta magam.

A sorozat elsősorban nem a megnézésének pillanatában működik. Érdekes, felvonultatja a bőrkabátok 50 árnyalatát, tarkított mindennemű szexjelenettel, baráti évődéssel, de ez a végletekig nem köti le az ember figyelmét. A központi elem, mely megadja a sorozat igazi ízét: a kettősség. A főhősnő egy két lábon járó önellentmondás. (Ez tulajdonképpen minden szereplőre igaz, az összes szereplő önmaga árnyékán, társadalmi konvencióin próbál átlépni, de oldalakon át részletezhetném, ez a folyamat kinél hogy megy végbe. A megannyi színes karakter teszi lehetővé, hogy ne csak a bőrszerkók megannyi tónusát láthassuk, hanem az önmegvalósítás ezer formáját is.) Ezt többször meg is jegyzik neki. Azt mondják, származása miatt gonosz, de nem hagyja, hogy ez befolyásolja, ki is akar lenni. Nem elutasítja a származását, hanem vele együtt válik azzá az emberré (szukubusszá), akivé válni szeretne. Nem választ két értékrend közül, hanem kialakítja a sajátját. Nem aszerint válogatja a barátait, hogy melyik oldalon állnak, hanem a tetteik alapján értékeli őket. Kilép az agyonszabályozott világból, nem hagyja, hogy ezek a szabályok gúzsba kössék, mindössze figyelembe veszi, hogy a szabályok léteznek. A főhősnő egy két lábon járó metafora a társadalmi normák kritikájára, a kamaszlázadásra, az útkeresésre. A Lost Girl nem más, mint a sekélyesség mázát használó mély karakterdráma, mely jól fedi értékeit, de a felszín alatt mondanivaló és cél található. Nem menti meg egyetlen kocsimosó jelenet (érti, aki látta), megkérdőjelezhető minőségű CGI vagy bénán elhelyezett popkulturális utalás sem attól, hogy egy egyedi, elgondolkodtató sorozat ne váljon belőle, ha hagyunk neki némi időt. Hisz a főhősnő sem tette. Nem utasította vissza sem a világos, sem a sötét oldalt, hátrébb húzódott, megismerte őket, és egyedi véleményt alkotott. Megérdemli, hogy a néző is így tegyen.