Igen hűvös éjszaka volt a kis faluban. A tél közepén a hó csak hullt az égből, mint liszt a szitából a pék műhelyében, azzal a kivétellel, hogy a kenyérsütőnél a kemence melege lengte be a helyet, míg kint a hideg mardosott minden lelket. Fehér s fekete foltok váltották egymást. Senki sem járt a házak között elterülő jeges úton, csak egy kismadár – tán veréb – ült az egyik kopár domboldalon. Messziről szemlélte a tájat és csipegetett. Számára nem volt más ez a kis falu, csak földhalmok, házak és a veszély tengere. Tudniillik, igen sok macska élt itt. Az emberek hiába tettek ki madáretetőket, azok kietlenül, lakatlanul ácsorogtak a fák zugaiban. A körmönfont karmos kandúrok megneszelték az etetőket, és vészes közelségben terpeszkedtek el a fák ágain. A szöszmötölő madár felszállt az égbe és egyenesen a legközelebbi ház ablakába reppent. Belesett az ablakon. A tűz pattogott a kandallóban és az árnyak mint pajkos csikók rohangáltak a falon. Egyik nyúlvány a másikba fonódott, lemaradt és egybeolvadt. Úgy tettek, mintha egyedül lennének a helyiségben, nem zavartatták magukat. Hangtalanul kergették egymást, csak a fahasábok ropogtak forró táncuk alatt. A szoba átható csöndjét egy öreg apó hangja törte meg.

– Édes fiam, add a kezed! – szólt, és unokája felé nyúlva ült le karosszékébe.
– Miért? – az ártatlan kérdés egyszerre hatott csodálkozón és kíváncsian az aprócska, négyéves gyerek szájából.
– Adok neked valamit – kényelmesen elterpeszkedett a nagyapa a fotelben és megfogta a felé tartott gyermekkezet.
– Miért?
– Szeretném, ha emlékeznél rám.
– Miért? – a fiúcska hangja egyre érdeklődőbben csengett a szürke csendben.
– Nem mindig leszek veled – ekkor a papa egy még nála is sokkal öregebb zsebórát helyezett a fiú tenyerébe.

Az óra réz színben pompázott, itt-ott már megrágta az idő vasfoga. Kattogott és berregett, három mutatója pedig hűségesen járt körbe-körbe. Az első, név szerint a másodpercmutató pörgött-forgott, rohant, mintha sürgős dolga lenne a túloldalt, de mind hiába, mindig ugyanoda ért. A második, amely a percek múlásáért volt felelős, lassabban tekergett a szerkezet belsejében. A harmadik, a legrövidebb, az órák múlását mutatta, az csak cammogott, öregesen baktatott társai nyomában. De miért is sietett volna, hisz eddig se késett el soha sehonnan. Megvárták, vigyáztak rá és sose múlt el óra a mozdulása nélkül. A számokat már csak sejteni lehetett, mivel azok az évek során teljesen elhomályosodtak. Ütött kopott üvegablakán egy ideje nem látott be az ember fia, karcos megviselt külseje ódon hangulatot kölcsönzött neki.

– Miért? Miért nem leszel mellettem? – kérdőn emelte tekintetét a nagypapájára, miközben ide-oda forgatta a kis ketyerét.
– Tudod, egyszer egy napon el kell majd mennem innen messzire – válaszolt higgadtan a papa.

A fiú nem értette, hova menne nagyapja. Mindig is úgy emlékezett rá, mint a bajszos öregúrra, aki halvány, kedves mosolyával és meleg tekintetével ül az elnyűtt bőrfotelben, és rá vár. Meghallgatja történeteit, nevet a viccein. Ráadásul édesanyja, édesapja sosem említette, hogy a nagypapa el fog utazni. Akkor meg miért és legfőképpen hova menne el?

– Miért? Miért mész el? – folytatta a kérdezősködést a rövid elmélkedés után.
– Mindennek eljön az ideje. Hittanórán már tanultatok Istenről és az ő országáról. Egy olyan csodálatos helyről, ahová mindannyian szeretnénk eljutni. Ott szeretnék új lakást venni magamnak.
– Miért? Nem jössz haza?
– Onnan már nem tudok.
– Miért?
– A földről van buszjárat az Ő országába, de visszafele már nincsen.

Miközben a fiúcska hallgatta nagyapja válaszát, szeme sarkából felfigyelt a falon táncoló árnyakra: egy cica, egy kutya és egy egész ménes szaladgált a nagypapa mögött. A fantom állatsereg felmászott a szekrény tetejére, átkelt a könyvek tengerén, belesett a kandallóba, majd azonnal továbbszállt. Megkerülték a fotelt, a földön heverő vastag pokrócot, a kis széket, a büntihokedlit, amely a fal mellett ácsorgott. A minap miért is kellett ráülnie? Nem emlékezett már rá. Figyelme annyira elkalandozott, még az óráról is megfeledkezett, mely egy utolsó kattanással megállt.

– Nagyapa! – kiáltott fel hirtelen. – Elrontottam. Miért romlott el?
– Nem romlott el fiam, csak fel kell húzni. Mutasd, megtanítalak rá – az öreg hangja egyszerre volt parancsoló és végtelen melegséggel teli.

A fiú odanyújtotta kitárt kezét és várta, mi fog most történni. A nagypapa elvette tőle a megnémult ketyerét, és az oldalán lévő kis pöcköt kihúzva óvatosan tekerni kezdte. Az apró meleg tenyér mellett ormótlannak tűntek a hideg ujjak. A gyermek mégis csodálattal telt szemekkel követte az eseményeket. Immár hiába próbálták lekötni figyelmét a fekete lények, esélyvesztetten bukfenceztek, erőlködtek, bolondoztak, mert a hűvös-meleg érintés és az óra különlegessége magasan lekörözték őket.

– Csak arra kell vigyázni, hogy túl ne húzd. Akkor tényleg elromlik. Hallottad ezt a kattanást? Ez jelenti, hogy pont elég. Látod, már újra jár.
– Miért? Most miért működik?
– Belül van egy kis rugó, ami működteti fiacskám – az öregember megpödörte tipikusan pesszimista magyar bajuszát –, sokat kell még az életről tanulnod!
– Miért? – hangzott újra.
– Mert a tudás az fontos. Balázs, nézd csak ezeket a mutatókat. Szerinted melyik a legokosabb? – tette fel a furmányos kérdést.
– A leggyorsabb – a válasz olyan hirtelen jött, ahogy a másodpercszámláló pörgött a szerkezetben.
– Fiam, most alaposan melléfogtál. A családban ki a legbölcsebb? – most először húzta ki magát fotelében a nagypapa, és ismét lefelé kunkorodó bajuszkáját pödörte.
– Apu szerint te – felelte pirulva.
– Miért?
– Mert te vagy a legöregebb.
– Bizony, és melyik mutatóra hasonlítok a legjobban? – az öreg sejtette, hogy unokája már meg is fejtette a kis rejtvényét. Legalábbis néma hápogása és elkerekedő szemei erről tanúskodtak.
– A legkisebbre, a lassúra. Tehát a lassú a legokosabb?
– Úgy van. Ő már sokat rohant és tapasztalt az életben, már nem siet sehova. Kitaposta a fiataloknak az utat és most csak mögöttük halad lassan, de biztosan.
– Miért?
– Hogy a fiatalok is tudjanak sokat rohanni és tapasztalatokat gyűjteni. Mert a tudás – látod, itt jön – az nagyon fontos.
– Értem. Azt hiszem. De… – az "e" hangot olyan hosszúra nyújtotta, mint derék háziasszony a tésztát – miért? Miért adod ezt nekem? Tálán nem szereted?
– Azt szeretném, ha erről eszedbe jutnék – az apó bajusza alatt mosolyra húzta száját és már-már jeges nagy kezével rákulcsolta unokája ujjait ajándékára. – Szeretem ezt az órát, épp ezért adom neked.
– Miért? Ha én szeretek valamit, azt nem adom senkinek. – A fiú markában ott ketyegett és egyre melegebb lett a kis óra.
– Ez is egy különbség ifjú és öreg között. Egyszer, ha már olyan leszel, mint az a mutató, akkor megérted. Húzd ide azt a kis széket a fal mellől – mutatott a büntiszékre az öreg.
– Miért? – kérdezte ijedten az unoka, de már mozdult is a hokedliért. Leült papájával szemben, és nyugodt tekintetéből kiolvasta, hogy nem büntetés vár rá.

A nagypapa komótosan előredőlt ültében. Belenézett a fiú mélybarna szemébe, melyben egykori kíváncsiságát látta viszont. Neki is ilyen ragyogó tekintete volt, mely mára már megszürkült, mint az óra számlapja. Mielőtt megszólalhatott volna, kitárult az ajtó. Egy megtermett férfi alakja rajzolódott ki az idő közben viharossá fokozódott hóesésben. A hideg, ami a nyitott bejáraton suhant a szoba állott, meghitt melegébe, megrebegtette a kandalló lángját. Még az árnyak is borzongva futottak a mennyezetre a fagyos fuvallat elől. Az apó lenyúlt a földön elterülő meleg takaróért és egy határozott mozdulattal vállán átvetve maga köré csavarintotta azt.

– Örülök, hogy látlak, édes fiam – szólt a frissen érkezett idegenhez, és hátradőlt ülőhelyén.
– Jó estét, édesapám, Balázsért jöttem – közölte a férfi nyers, mégis kedves hangon. Beszédstílusa igen hasonlított az öregéhez. Behúzta maga mögött az ajtót, de nem csukta kilincsre, és elindult a szoba belseje felé.
– Miért? – a fiúcska már állt a szoba közepén és kérdő tekintetét apjára függesztette.
– Mert késő van, és édesanyád hiányol.
– Miért? – folytatta a fiú. – Nem aludhatok a nagyapánál?
– Nem!!
– Miért? – a sokat ismételt kérdést ezúttal a nagyapa ajkai formálták és engedték szabadjára.
– Mert holnap óvoda, te is tudod. Haza kell vinnem a gyereket. Nincs apelláta! – a férfi előrenyúlt, megragadta Balázs karját, nagy sebbel-lobbal felöltőztette, és hazafele vették az irányt. – Köszönj el és menjünk!
– Nézd, mit kaptam a nagypapától – a fiúcska felé fordította tenyerét és megmutatta a gondosan őrzött órát.

A kis szerkezet teljesen felmelegedett a gyermeki kézben. Fényesebben csillogott, mint korábban. Már-már olyan volt, mintha boldog lenne, hogy új tulajdonosra lelt. Végül is, volt oka a boldogságra, ismét hasznos kincsé vált.

– Miért? – most a férfi volt a csodálkozás sora, szemöldöke kérdőn a magasba szökött és apjára nézett.
– Tudod te azt, ajándék – a szavak forróbbak voltak, mint a kandalló tüze.

A fiúcska felkapta kesztyűjét, amelyet a szemközti széken hagyott.

– Szia, papa! – integetett egyszerre apa és fia, majd elhagyták a szobát. Az ajtót ezúttal gondosan betették maguk mögött.
– Sziasztok! – Az öregúr jobb kezét a magasba emelete és mosolyogva búcsúzott az ifjaktól.

A szoba kiürült. Csak a nagypapa és az árnyak maradtak a lobogó tűz körül. A lángok újra kikacsintottak a kandallóból, majd visszabújtak. Mintha csak erre a kis csöndre vártak volna, hogy pimasz játékukba kezdjenek. A fotelben ülő férfi még szorosabbra húzta maga körül a takarót, boldogan nézett ki az ablakon, ahol még mindig ott ült a kis madár. Ahogy találkozott tekintetük, a csőrős oldalra döntötte fejét.

– Szállj, vigyázz rájuk! – mondta a verébnek, aki csipogott egyet, mintha csak azt kérdezné: „miért?” – Mert fontosak nekem!

A madár kobakjával bólintott egyet, szárnyát megrebbentette és felugrott az égbe.

Múlt az idő, teltek az évek. Az évszakok rendre váltották egymást. Nőttek a virágok és hulltak a levelek, oly gyorsan, mint sas repül a mező felett.

A falu minden nyáron megtelt élettel. Játszottak, kergetőztek a gyerekek a házak udvarán és a szűk utcákon. Az ifjak nőttek, cseperedtek, a bajszok, szakállak pedig őszültek.  Az asszonyok kiültek a padokra és beszélgettek, pletykálkodtak, hogy aznap ki milyen disznóságot művelt a hálószobában, mit vett a piacon, ki most a legjobb parti, vagy arról, éppen mi a divat. Szóba került, ki mulasztotta el a vasárnapi misén való megjelenést, és természetesen ügyeltek fiaikra, lányaikra. Ha nem a szabadban ücsörögtek, biza szorgosan forogtak a házban s körülötte. Rendet kellett tartani, nehogy a falubeliek megszólják őket. A férfiak sem tétlenkedtek, fát vágtak télire, füvet nyírtak jó időben, okították fiaikat a háztáji munkára, egyszóval serényen dolgoztak. Néhanapján csatlakoztak feleségeikhez és beszálltak a nyelvelésbe, míg a nőtlen ifjak a hajadon nőket ostromolták bókjaikkal. A macskák versenyeztek egérfogásban és semmittevésben, még a madarak sem pihentek. Szorgosan kapkodták a bogarakat, magvakat, férgeket. A falu egésze csak nyüzsgött, lótott-futott.

Télen ezzel szemben a nyugalom uralta a vidéket. Így folyt ez esztendőkön át.

Balázs is felcseperedett idő közben. Termete megnyúlt, szeme még barnábban fénylett, karja megerősödött és álla férfiasabbá vált. Szakáll serkent már rajta, egyszóval ifjú felnőtté érett. Más ruhákat hordott, más problémái, gondjai voltak, mint egykor, más dolgok érdekelték. Például a fiatal leányok. Csak két szokásáról nem mondott le a fiú – akarom mondani, immáron ifjú –, minden héten meglátogatta nagyapját a kis faluszéli házában, és mai napig zsebében lapult a zsebóra. Édesanyja akart venni neki másikat, szebbet, jobbat, de se ő, se édesapja nem támogatta az ötletet. A fiúnak csak ez az óra kellett.

Egyik nap Balázs éppen szobájában ült egy kockás füzet fölé görnyedve, kezével támasztotta fejét, és a matematika rejtelmeit próbálta bemagolni. Könyöke a nagy koncentrálásban megcsúszott a sima felületen, és kobakja egy nagy koppanással ért asztalt. Mikor sikerült ismét függőlegesbe karóznia magát, megdörgölte homlokát, majd szemét és fáradtan nyúlt zsebébe az óra után. Kíváncsi volt, mióta kínozza magát ezzel a fránya nehéz leckével. A mutatók, mint mindig, most is körbe-körbe jártak. Megleste, mennyi az idő, de azonnal el is felejtette, így ismét kezébe kellett vennie a ketyerét. Mikor újra ráfüggesztette tekintetét a kedves számlapra, ujjaival véletlenül benyomta az eddig megbúvó aprócska gombját. A szerkezet hátulja lenyílt. Balázs azonnal éberebb lett és gyorsan megfordította a tárgyat. Az hátlapra mindössze egy szó volt írva:

„MIÉRT?”

A fiú becsukta a füzetet és az órát, nyitott állapotban az asztalra fektette. Testét átjárta az a nyugalom és melegség, amit csakis nagyapja házában érzett gyerekkora óta. Most értette meg igazán nagyapja szavait, hogy mi a válasz erre az egyszerű kérdésre. A tudás visz előrébb az életben, az tesz bölccsé, olyanná, mint a leglassabb mutató. Mosolyogva nézte egy darabig, majd ráborult az asztalra. Becsukta szemét és mosolyogva szusszant egyet a következő lecke előtt.