Lassan nyílik az ajtó, leszálló tömegek özönlenek. Nehezen, de sikerült felküzdenem magam a busz belsejébe. Indulhatunk. A fülhallgató ugyan a fülemben, de zene nem szól rajta. Még az ajtók nyitása előtt lemerült. De semmi szín alatt nem venném ki a fülemből, ez távol tartja az embereket. Talán, amennyire egy tömött buszon távol lehet őket tartani. Kimondottan kellemetlen alacsony, de telt lányként ebben a heringkupacban vergődni. Mindenhol csak hónaljak és mellek. Inkább a padlót nézem. Mindig is csillogott? Miért csillog? Talán ezzel próbálják az emberek komfortérzetét növelni, mintha ezüstparkettán suhannának a délutáni forgalomban? Hiába igyekszem minden figyelmemet új felfedezésem felé irányítani, zene hiányában hangfoszlányok jutnak el a tudatomig. Sebaj, nem érdekel se a koronavírus, se a NAT, se az, milyen cipőt vett tegnap valaki az Árkádban. Cipők. Abból itt elég sok van. Magassarkú, sportcipő, félcsizma és tornacsuka, fekete, színes, megszámlálhatatlan fajta és forma, kopottas és... világító? Nem, nem képzelődtem, valóban belevillantott a szemembe a szemben álló srác cipője. Neveletlen csuka, én mondom. A busz fékez, a cipőtulaj lefejeli a fogantyút. Van igazság! Mitől van itt ilyen meleg? Félő, hogy megolvad a busz padlója. Kint is 20 fok van, valóban szükséges a fűtés? Újabb cipő jelenik meg mellettem. Illetve a lábamon. Átgyalogol rajtam egy fehér sportcipő. Szeretnék láthatatlan lenni, de azt hittem, képtelenség... ezek szerint teljesítettem a lehetetlent. A cipőhöz tartozó személy morcog valamit – remélhetőleg bocsánatot kért, és nem a családomat átkozta el ezeríziglen –, majd elveszik a lábtengerben. Végre elérek az úti célhoz. Kiömlök a többi cipővel együtt. Cipők? Miért bámulom őket? Nem is szeretem a cipőket!