Martin Kay Eastern című regénye 2018 októberében látta meg a könyvesboltok polcait. Instant elnyerte érdeklődésem, amikor megtudtam, hogy egyszerre táplálkozik a klasszikus western, a japán kultúra gyöngyszemei és a mindenkori magyar valóság elemeiből. Ráadásul rákerült a „light novel” címke is, ami fantasztikus illusztrációkat sejtetett. Ragadjuk meg ennél a végénél a kritika fonalát, és nézzük meg, milyen lett az Eastern!

Érdekes lett a beharangozó, bár nekem olyan érzésem támadt közben, mint mikor animét nézek magyar szinkronnal.

Az illusztrációk gyönyörűek. A számomra kicsit szögletesnek tűnő rajzolási mód egyedi hangulatot kölcsönöz a kötetnek. Az ábrák letisztultak, mégis nyersnek hatnak. Pontosan olyanok, amilyeneket a mű megkövetel. A karakterek személyisége az ábrákkal lesz teljessé, szöveg és illusztráció egy teljes testet alkot. Szerintem tökéletesre sikeredett a könyv ezen része.

A történet ígéretes. Két teljesen külön úton járó karakter találkozik, mert bár máshonnan érkeztek, közel egy cél hajtja őket. Nos, az alapfelállás nem annyira egyedi, de kétség se fér hozzá, érdekes sztorit lehet belőle kanyartani. Nem kell hozzá más, csak két érdekes főhős és egy epikus kaland. Lássuk!

A főhősök:

Nakamura Yuko: Egy huszonpáréves, vörös hajú, alacsony lány. Elsőként egy átpiált éjszaka után találkozunk vele, amint megpróbál kimászni egy kádból. De szegény, épp csak kikecmereg a kábulatból, máris menekülnie kell. Két forgótáras fegyverből lövöldözi az ólmot az ellenbe, és ha esetleg elfogyna a muníció, csak fogja a katanáját, és miszlikbe aprítja, aki az útjába kerül. Első felütésre egy tökös, kemény csaj. Persze a sztori folyásával egyre jobban megismerjük a lányt. Fény derül a múltja darabkáira, családi titkokról lebben fel a fátyol, számos érdekes elem került jellemébe. Mindössze egy valami piszkálja a csőröm. Minden titok, minden sejtetés valahogy előre látható és tudható. Én speciel a könyv végi nagy csavart körülbelül a felétől (ha nem előbb) sejtettem. Nem mondom, hogy ez hiba. Aki nincs benne ennyire a világban és a YA könyvek felépítésében, annak biztos meglepetésként hatnak a csavarok, sőt így se volt élvezhetetlen. Tudtam, sejtettem, de örömmel olvastam. Yuko karakterét nem ez vágta agyon. Hirtelen jött, bocsánat, de igen, szegény lány karakterét az író számomra agyonvágta. Mivel? Nos, a felütésben felvázolt badass csaj röpke száz oldal alatt lealacsonyodott Princess Peach- szintre. Igen, úgy néz ki, mintha produktívan tenne is valamit, de a könyv végére konkrétan percenként kell megmenteni a popsiját, folyton elhagyja a fegyvereit, és pontosan úgy viselkedik, mint egy kicsit beszédesebb zsák krumpli enyhe szociopata Juliska-szindrómával. Vicces volt, mikor engedte az író, hogy felszínre törjön a karakter lappangó őrülete, a bosszúvágy, ami fűti a lelkét, és hagyta kaszabolni, lődözni. Még a kényszeres kisebbségi komplexusa és az ebből eredő nagyotmondás-effektus is jól működött (bár nem a kedvenc karakterépítő elemem), de néhol… csak fájt. Vannak jelenetek, amikor a lány saját maga paródiájába alacsonyodik.

„Simán” Vajk: Harmincas éveiben járó, borostás férfi. Nyugodt, kiegyensúlyozott férfiként ismerjük meg. Miután összefut Yukoval, fény derül kapcsolatára a Nakamura családdal, megtudjuk, miért üldözi a célpontot, és azt, hogy valami nagy fájdalom mardossa szívét. Hát, nem egyedi, de érdekes karakter. Kabátja olyan, mint Csónakos zsebe, minden és még annál is több cucc fér el benne, többek között egy tükör, sőt elsőre én úgy képzeltem, hogy a serpenyőt is onnan húzza elő, bár erre se megerősítést, se cáfolatot nem találtam. A történet során magányos farkasból védelmező férfivé fejlődik. Néha szívesen rákiabáltam volna, hogy „hagyd már azt a szuicid hajlamú lányt, és menekülj!”, de végül is vicces volt, ahogy folyton az elrabolt fruska után loholt, és ha kellett, körömmel kaparta ki a fogva tartók karmai közül. Esküszöm, a végjátéknál még a háttérben lebegő „sajnálom, a hercegnő egy másik kastélyban van” feliratot is látni véltem. Nos, a felütést olvasva én nem ezt vártam. Meglepő fordulat a könyvtől!? Végül is, igen. Kezdetben azt hittem, Yuko karakterdrámáját fogjuk olvasni, Vajk pedig a kellemes háttértáncos, a morális kérdés eszköze lesz a műben. De úgy a sztori felétől Yuko került kellékszerepbe és Vajk kalandjait szemléltük tulajdonképpen akkor is, ha Yukot figyeltük. Kicsit váratlan, ezért érdemel a könyv egy buksisimit, csak kár, hogy Yuko kárára sül el ez a fordulat.

A kaland:

Hiába a döccenős karakterek, mégis élvezet a könyvet olvasni. Százoldalanként egyszer agyonütöttem volna Yukot egy malomkővel, de örülök, hogy nem tettem. A párbeszédek pattogósak. A riposztok csípősek, ízesek, vezetik az olvasó szemét, és letehetetlenné teszik a könyvet. Jól ülnek a poénok. Még a visszatérő apróságok is újra-újra megnevettettek, mint mikor Yuko magasságán megy a nyelvköszörülés, minden sora arany. A csatajelenetek jól ritmizáltak, csak a mélyvázuk folyton ugyanaz: Yuko belerohan a dolgok közepébe, elront valamit, Vajk kimenti a seggét. A harcok maguk változatosak, a helyzetek is eltérnek, csak ez a váz zavaró kicsit.

A hangulat nagyon westernesre sikeredett. Vonat, üldözés, lovaglás, vonatüldözés lóháton, fegyverropogás, dinamit, sziklás ormok, kocsmabunyó, bosszúhadjárat, bandavezér… kell még sorolnom? A szerző tökéletesen vegyíti a klasszikus vadnyugati elemeket keleti apróságokkal. Yuko katanájától kezdve szenzációs alkoholbírási képességén át az Atack on titanra való utalással számos kis nüansz köszön vissza japán barátaink kultúrájából. Csak egy szösszenet: egy (részemről szándékosan nem meg nevezett) szereplő szerint, aki utcai cipővel lép a házba, az szörnyeteg.

Ami nagyon érződik a köteten, hogy ez egy „első könyv”. Felvezet egy olyan kalandot, ami magával ragadja az olvasót, bepillantást enged a nagy pofonhordóba, de igazán nem adja oda. A végét – mint már említettem – én igazából sejtettem, de így is elérte, amit akart. Várom a folytatást! Nagyon remélem, hogy a következőkben sikerül Yukoról lefejteni ezt a hercegnői burkot, és kellékkarakter szerepköréből ismét főhős szerepébe lép elő. (Kérlek!) Vagy növesszük Vajkot túl a „megmentelek szép hölgy”-klisén.

Összegezve:

Aki szereti a western stílussal kokettáló regényeket és szívesen olvasna valami hasonló, de új, posztapokaliptikus köntösbe bújtatott alkotást, nem veti meg a szenzációs illusztrációkat és a parázs szócsatákat, az mindenképp próbáljon rá az Easternre. Meglepő fordulatokat én nem kaptam, de igyekezetet és közel fél nap kikapcsolódást igen. Egyvégtében daráltam le a könyvet, letehetetlen!

Példátlan a piacon (nem is igazán talál kihívóra). Megérne egy animált feldolgozást! Jelenleg csak várni tudjuk a folytatást, remélem, nem várat magára olyan soká.

Egyes kapcsolatok olyanok, mint a jó borok: meg kell érniük.

(Ghost in the Shell: Stand Alone Complex c. film)