Kétséget kizáró, hogy aki csak egy adaptációt is látott az Addams Family-inkarnációkból, és megtetszett neki ez a groteszk jelenetekkel fűszerezett formula, az a nyitózene első ütemétől készül a csettintésre, és bólogatva dúdolja az egész számot. Magam is a lelkes csettengető csapatba tartozom, így nem kis lelkesedéssel vártam 2019 Addams Family-adaptációját, ezúttal animációs formában.
Az összetevők ugyanazok: egy kicsavart családi csomag, amelynek tagjai koránt sem mondhatók normálisnak. Bizarr módon vonzódnak a sötét, megmagyarázhatatlan dolgokhoz, a halálhoz, a túlvilághoz. Az Addams Family mindig is azért volt vicces, mert Addamsék világát ütköztette a néző világával, amely ellentét végül a poénhoz vezetett. Tulajdonképpen a 2019-es adaptáció is ezt a receptet követi, sőt a központi történetszálként üzemel. Az alapkonfliktust az teremti, hogy Addamsék szomszédságába egy új kisváros épül. Ellentétbe kerül egymással a normális és a kifordított, mindkét félnek fura a másik, mégis kénytelenek megtanulni elfogadni egymást. A történet bugyutának hangzik, és az is. Leegyszerűsítve próbálja vászonra vinni a szabályokba nem illés problémáját, és végül is, egész emészthető formára pofozták ezt a társadalomtudományi puffancsot. Az Addams Family 2019-es inkarnációja egy egyszerű gyerekmese, néhol felnőtteknek szánt poénokkal, megkapó látvánnyal, egydimenziós karakterekkel. Nézhető, nem egy globális katasztrófa, de rajongólelkemnek mégse felelt meg maradéktalanul.
Az Addams Family nem akar nagyot markolni, így nehéz is igazán bántani, meg amúgy is, csak tetszene neki, amilyen kis mazochista alkat. Vegyük azért sorra, mi is zavart ebben a verzióban:
Première: Az Addams Family-t én sose tartottam gyerekmese-alapanyagnak. Az eredeti sorozathoz csak nagyon szőrmentén volt szerencsém, leginkább az 1991-es és az 1993-as filmekhez húz a szívem. Ezekben olyan szexuális utalások vannak Morticia és Gomez között, amik nem valók egy hatévesnek. Valahogy a levágott fejekkel játszó Wednesday, a szórakozásból tömeggyilkos pokolgépeket robbantgató Pugsley, a fel-le masírozó Izé, ezek az elemek nem illenek egy gyerekmese alapanyagai közé. Már anno a ParaNorman is bizonyította, hogy a furcsa tálalás néha jobban megmarad a gyerekekben, mint egy csillámban fuldokló musical. Így igazán csak a túlfűtötten romantikus jelenetektől kellett búcsút venni, minden más helyenként előfordul, csak visszavettek belőlük. A poénok óvatosabbak lettek, a felnőtteknek szánt durvább jelenetek (mint pl. mikor Morticia megjegyzi egy kínzókerékhez szögezve, mennyire felizgatja a helyzet) kimaradtak. Minden alapanyagot beletettek, amit a receptúra előírt, csak merőben óvatosabban fűszereztek. Néhol meg kellett emelnem a popcornos flakonom, amikor olyan apróságokat kaptunk, mint Wednesday kezében a piros lufi. Gyerekeknek bohócutalás, a felnőttek viszont máris Pennyt keresik a sarokban. Vagy a tömegfelbujtós jelenet, ami a gyerekek számára a közös kirekesztést idézi, a felnőttek viszont kedvük szerint rágcsálódhatnak a politika helyzetéről. Ilyenekből kellett volna több.
Second: És ez igaz az egész filmre: lehetett volna több. Wednesday iskolai pillanataiból elviseltem volna még pár jelenetet, mint a már a trailerben elcsattanó békaélesztős szösszenetet. A rózsaszín lázadás zseniális görbe tükre a fiatalok „fekete korszakának”, ezt az elemet is keveselltem. Minden mellékszál a főág árnyékában sorvadt el: „merj önmagad lenni és fogadd el azt, aki nem pont olyan, mint te” – sulykolja a film. Bár minden kis mellékág kapcsolódik ehhez az üzenethez, kibontatlannak érződnek. A végén az fordult meg a fejemben, hogy egy zseniális filmet láthattam volna, ha nem végzi kb. a fele a vágóasztalon (mivel ez egy mese, tudom, hogy nem egészen ez a helyzet, de ez mellékes), és nem egy oké-alkotást.
Tiers: A magyar szinkron. Nem találtam olyan mozit, ahol eredeti hanggal vetítették volna, így magyarul volt szerencsém az alkotáshoz. Nekem nagyon bukdácsolónak hatott. A szóviccek, amiket Addamsék szoktak belecsempészni a mondandójukba, átjövögettek a szinkronon keresztül is, de erőltetettek voltak. Wednesday nevének Szerdára fordítása ugyan autentikus, de teljesen felesleges (minden nevet lefordítottak, mindet). Emellett Csifó Dorina hangja nekem lepergett a karakterről. Nem illett hozzá. Más szereplőnél nem éreztem ekkora problémát, tán Morticia hangja mint Kéri Kitty volt még fura.
A felvázolt buckanók ellenére a film nem menthetetlen. Délutáni kikapcsolódásnak teljesen megfelel, szórakoztató alkotás. Az animáció, a karakterek megjelenése csillagos tízes egy ötös skálán. Már azzal megvettek, amikor Morticia felöltözik az elején, illetve mikor kiszúrtam, hogy Wednesday copfjai akasztófahurokban végződnek. Kellően elnagyolt, bumfordi az ábrázolás az alaptémához, kitűnően tükrözi a főcsapást (illetve az eredeti képregényalapokhoz is hasonlít). A személyiséggel rendelkező ház, az apróbb kikacsintások, mint egy rendszámtábla (aki látta, érti) élvezetesebbé teszik a mesét a régi lovasoknak. Bőven akad olyan poén, amit igazán csak a régi alkotások ismerői fognak értékelni. A család is fontos szerepet kap a filmben, bár ez minden Addams Family-alkotásról elmondható. Egy pillanatban Wednesday száját elhagyja "a családomat csakis én gyötörhetem" mondat. Legyenek bármennyire furcsa családtagjaid, mégis ők az elsők, akikhez fordulhatsz a bajban. Emellett Addamsék kimondottan változatosra és ötletesre sikeredtek. Mind tartogatnak egy megmosolyogtató pillanatot, még a legepizódikusabb kis nüansznyi rokon is.
Mindenesetre egy újabb korosztálynak hozta el az Addams Family-életérzést, egy újabb nemzedék ismerkedhetett meg ezzel a nyakatekert családdal, és remélem, még sokak fognak találkozni velük a régi klasszikusok vagy az új adaptáció kapcsán. Mert az érzés még mindig a régi. Mikor felharsantak az ismerős taktusok – velem az élbolyban – egy fél mozi kezdett csettintgetni. És valószínűleg akárhányszor nyitja ki a kapuját az Addams-ház, mindig így fog történni.
