16.50 – Mindenki a vonaton, aki nincs, nem is lesz, mert időben gördülünk ki az állomásról. Remek!

16.52 – Szuper, a fűtés nem megy, de szerencsére a légkondit se kapcsolták ránk (kint télies az időjárás). Így bár elég leharcolt lesz a légkör, mire Pécsre érünk, de nem fagyunk halálra.

17.00 – Kelenföld. Istenem, most már annyian vagyunk a vonaton, hogy jó eséllyel egy egész hadtestet lehetne alkotni belőlünk. Valaki áll!! 10-15 perc kellett, hogy végre mindenki találjon helyet, de csak sikerült. A kaller átment forgalmi rendőrbe, és heves kézlengetéssel és „ne az ölébe üljön”-kiáltásokkal elrendezte a tömeget.

17.20 – Forgalmi okokból állunk. Igazából itt mindig megállunk. Tehetnének ide egy dohányzóhelyet, úgy is legalább 10 percet rostokolunk. Addig legalább pöffenthetnének egyet az utasok. Még hangulatos is volna.

(Olykor az időt elfelejtettem felvésni) – A következő órákban csak az történik, ami szokott. Üldögélek a helyemen, minden táblát elolvasok, amit találok: „Ne bicegjen!”... hogy mi? „Ne blicceljen!” – mindjárt más. Már azt hittem, a MÁV már azt is megtiltja, hogy nyomorék legyek. Hm, elkezdődtek a pisilős kanosszák. Innen egy kommandós, onnan egy kicsit harcoltabb küllemű figura. Miért mindig egyszerre jön rá mindenkire az inger? Bár mondjuk vicces nézegetni, ahogy dülöngélve, libasorban haladnak az egy, azaz egy wc felé, ami a vonaton van (ha szerencséjük van, működik is). Mellettem a másik négyesben egy lány tételeket tanul. Hogy honnan tudom? Nem, nem kérdeztem rá, sőt bele se olvastam. Vastag papírkupac, kék, sárga, piros és zöld csíkok is tarkítják a sűrű szöveget, és néha enyhe nyöszörgés hallatszik a lány felől. Tételek!

Visszatértek a pisilősek. Egy lány behuppant a szemközti ülésre, körbenézett, majd konstatálta, hogy eddig nem itt ült. Már szalad is visszafele. Ég veled pár másodperces lány! Remélem, megleled, amit keresel!

Kellett nekem az elején megjegyezni, hogy mily kedvesen hanyagolják a légkondi használatát. Bekapcsolták (18.12)! Sebaj, legalább nem kell csatlakoznom a pisilőkongához. Úgy is belém fagy!

Oh, guruló vizespalack keresi szomjas gazdáját! Szegény flakon, hiába kelleti magát, senki se menti meg. Gurul tovább rendületlen. Ég veled, félig telt palack! Találd meg a helyed a világban! – a szemben ülő srác furán nézett rám, amikor integettem a palacknak. Nem értem, miért. 

Nagyon hangosan hallgathatom a zenét a fülesen. Először csak furcsállottam, hogy a mellettem ülő néni folyton dülledt szemekkel néz rám minden egyes japán szám felcsendülésekor, de hogy a „baromi hideg van Moszkvában tüll szoknyában” sornál felnyerített, már nem lehet a véletlen műve (max az ördögé), lehalkítom kicsit. Mondjuk a néni biztosított afelől, hogy bár furcsa a zenei ízlésem, élvezte ezt a közel másfél óra bizarr válogatást.

Hogy recseg a székem! Ez eddig is így recsegett? A zenétől nem hallottam.

19.17 – Dombóvár. Megváltunk a fél hadtesttől. Nem, leszálló nem sok volt, csak lekapcsolták a Gyékényesbe rohanó vagont. Egyedül maradtunk.

Mayday-mayday! Vészhelyzet! Kikapcsolták a légkondit, most mindannyian egyszerre fogunk felengedni, és ismét elindul a pisilőfutam. (Nem tudom, miért vagyok erre ennyire rágyógyulva... unatkozom.)

19.29 – „A vonat forgalmi okokból állt meg (kb. ötödjére). Türelmüket és megértésüket kérjük!” Őszintén, mit tudnék tenni. Ugorjak le a vonatról és hisztizzek, amiért nem megyünk? Ha türelmetlen vagyok, se mozdulunk, amíg a MÁV-osok istene úgy nem határoz. Még a kallernek tudnék bicskával ugrani, de ő kb. annyit tehet a dologról, mint Julcsi néni a vegyeskereskedésben.

Hoztam ám én is magammal munkát a vonatra. A tételes lány szorgalmasabb, én bele se lestem. Szégyellnem kellene magam, de most speciel ahhoz sincs kedvem. Azt mondják, valami idővel nemesedik. Nos, a vonatozás nem ilyen. Nincs nekem semmi bajom vele, régen szerettem is zötykölődni, de így, heringesre zárva valahogy nem ugyanaz. Unatkozom! Olvashatnék, de álmos vagyok. Aludhatnék, de a lámpa pont a szemembe tűz. Írhatnék, de a néni néha úgy meglök, hogy csak pipákat rajzolnék. Inkább a telefonomon pötyögök és próbálom elfoglalni magam.

Felnéztem és egy szempárral akadtam össze. A mögöttem lévő négyesben ülő srác a telefonom képernyőjét bámulta. Szuper! Most megtudta, hogy érdekel Milbacher könyvbemutatója, szeretem a vicces állatokat és kíváncsi vagyok, milyen tévhiteket dédelgetünk a szexről. Biztos elfogyott a mobilnete.

20.07 – Beértünk Pécsre. Éppen ideje volt. Nem is késtünk. Ez kimondottan meglepett. Kétszer is megnéztem a telefonomon az időt. Tényleg időben értünk be? Lehetetlen! Sebaj, a lényeg, hogy ideértünk!