Egy introvertált embernek a járványhelyzeti karantén igazi álom lehetne. De hamar rá kellett jönnöm, hogy – mint az életben általában – minden jónak akad árnyoldala. Karanténba szorulni az egy dolog, de karanténba kerülni egy szűkös panelban a nagyszülőkkel… az már egy egészen más tészta. Íme pár észrevétel és coelho-i bölcselet, amit az eddig eltelt egy hónapban fogalmaztam meg.

Tényleg nem árt túlélőcsomagot tartani otthon. Az alapfelszerelés egy machete, egy kézre álló, jól súlyozott serpenyő, amiben a tojás sem ég le, kulacs, bőrdzseki és… mi van? Azt hittétek az apokalipszist túl lehet élni három tonna WC-papírral, két raklap lisztel és pár kocka élesztővel? Igaz, ami igaz, a sütött rémszülöttekkel megdobálhatjátok az ellent. Viccet félretéve, karantén idején jössz rá, hogy a gyűjtögető nagyi még jól jöhet a háznál, hisz a 423. villanykörte még akár hasznos is lehet. A személyes ajánlatom; starter kit: tartós tej, kávé és elem!

Eddig elég sok vackot vásároltam a boltokban. És igen sok ideig tartott. Mióta menekülök az emberek tüsszentései elől, és ezáltal minden boltba menetel a Halálos iramban-filmsorozat egy darabjára hasonlít, sok időt, no és persze pénzt spórolok.

Ha már spórolás. Mióta nem járok emberek közé, szemmel láthatóan lassabban fogy az alapozó és a sampon. Éljen a takarékos karanténos!

Sok luxuscikk felesleges az ember életében. Az egyetlen, amiről nem tudok lemondani, az a magánszféra. És mi nincs egy tulajdonképpen egyszobás panelban? Pontosan! Ennek hiánya egy rakás apróbb kellemetlenséget hoz magával. Olyan, mint egy mesterien felépített dominópálya. Nem hiszitek? Vagy mégis? Nem baj, azért is hozok pár példát.

• Zenét hallgatnál? Csakis fülessel, és a hangos éneklést felejtsd el, ha nem akarod, hogy a család élve áldozzon fel valamely istenségnek.
• Hunynál egyet két semmittevős rohamod között? Csak, ha a család hagy, és nem bömbölteti a tv-t/rádiót a füledbe.
• Telefonhívást bonyolítanál le barátokkal? Nyugodtan, csak óvatosan a témákkal. A nagyszülők szelektíven süketek (tisztelet a kivételnek). Csak azt hallják meg, amit nem szeretnél.

Az otthonról való munka csak addig tűnik murisnak, míg ténylegesen nem szegeződsz a géped elé. Csak akkor jössz rá, mennyi macera, kerülőút, könyveléssel sutba ment óra és ideges telefonhívás szükségeltetik hozzá, mikor már késő. (Pedig az én melóm még egész karanténbarát.) Jelenleg brit tudósok által bizonyított kiutam nincs a home office erdejéből, de nem árthat, ha sokat imádkozol Szent Izidorhoz, az internet védőszentjéhez, és kifagyás esetén nem püfölöd a gépet, max az oldal frissítése billentyűt.

Érdekes módon az „ej, ráérünk arra még”-hozzáállásom a karantén alatt sokat javult. Nem mondom, hogy eltűnt. Alapszintű lustasági faktoromhoz tartván magam igyekszem tengetni a napokat, de nekiálltam sok olyan dolognak, amit eddig halogattam. Számos sorozatba vetettem bele magam, amik eddig csak listán pihentek, már most több könyvet olvastam el, mint az előző fél évben (és az se volt kevés), nekiálltam rendszerezni a megkezdett novellákat, íráscsonkokat, idővel remélhetőleg egészekké növik ki magukat. Online íráskurzusokat nézegetek, igyekszem tanulni belőlük, és a befejezésre váró töredékekbe beépíteni az új ismereteket. Szerettem volna kicsit pallérozni a gitártudásom is, de sajnos a kérdéses objektum jelenleg nem elérhető a fizikai "együttnemtartózkodásunk" végett.

Végre hordhatom azokat a ruhadarabokat, amik csak azért pihentek a szekrény alján, mert túl gázul néznek ki, de annyira jó anyaguk, szabásuk stb. van, hogy nem dobtam ki. És akár „munkahelyre” is mehetek benne, az emberek nem bámulnak meg, és én se érzem magam kínosan, de százszor kényelmesebb irodát imitálni a karanténom falai között a kinyúlt mackómban és egy vállalhatatlan színű asszonyverőben, mint farmerban és blúzban.

Az empátiaképességem eddig jelentősen fejletlen volt. Most se lett jobb, de legalább tudatában vagyok a hiányosságnak.

Sokszor hallgatom/olvasom a híreket. Eddig ezt se tettem, mondjuk a Facebook ellátott a kellő életbölcsességgel minden nap. De mivel több időm van, és amúgy is csak fejlesztően hatnak képességeimre ezek olvasása, így most más forrást is átnyálazok. Megtudtam, hogy itthon majdnem minden ember krónikus beteg és öreg. A hírek fejlesztik az alapvető logikai készségemet is, mivel sikerült összeraknom a nyilvánvalót, hogy a fertőzöttek számát a tesztek hiányával kiválóan lehet alacsonyan tartani. Kertészkedési tippeket is kaptam, már tudom, hogyan kell eredményesen operatív törzset ültetni IKEÁ-s cserepekbe. Nem utolsó sorban pedig retorikai bravúrokat is leshettem el, miszerint ha valamire nem tudod, illetve nem akarsz válaszolni, mondd azt, nincs hatásköröd a válasz megadására. Mondjuk erre már az egyetemen láttam példát, mert nálunk a "TO-s nénik" folyton ezt a taktikát alkalmazták, ha nagy nehezen bejutottam hozzájuk, és kérdeztem valamit. 

Az elmúlt hónapban többet láttam – még a velem együtt lakóknál is – Győrfi Pált, mint a saját anyámat. Lassan elgondolkodom rajta, hogy meghívom karácsonyra. Persze csak akkor, ha nem fut bele valahol a saját reklámjába, és zavarja haza. Emellett a karantén alatt szerzett új családtagunk mellett végre megismerkedtem a szomszédokkal. Nem is tudtam, hogy ebben a házban ennyi ember lakik.

Ennyi gondolat bántott engemet, melyet most megosztottam veletek. Kitartást a továbbiakhoz!