Hiába érezzük úgy, hogy minden rendben van az életünkben, bármikor történhet valami váratlan. Szilasi sem számított arra, hogy egy egyetemi óra alatt rohamot kap, és kiderül, hogy agydaganata van. Hosszú betegség után tollat ragadott, csatlakozott elődeihez, és megírta a megírhatatlant, hogy miként élte túl a túlélhetetlent.

Szilasi László Luther kutyái című regénye a szerző harmadik megjelent műve e műfajban. Témáját tekintve betegségregény, amely semmit sem szégyell az olvasó elé tárni. Az elbeszélő nem enged messzire minket, szinte végig magához láncol, ezáltal minden bajt és kínt testközelből láthatunk. A regényben bőven találunk olyan jelenetet, amire jószerivel nem lennénk kíváncsiak, de a szoros fókusz miatt kénytelenek vagyunk végignézni. „Hőhullámok, hidegrázás. Szédülés, fejfájás, migrén. Émelygés, öklendezés, hányás. Élelmiszerre gyakorlatilag nincsen szükséged. Teljesen nyilvánvaló, a vízen kívül számodra minden mérgező.” (171). A betegség mély poklába enged betekintést. Érezzük az érzelmi hullámzást, amit a rák és a kezelések okoznak. Olykor fellélegzünk, máskor visszahullunk a semmibe. A szerkezeti elgondolás remek. A hullámzást nem csak a történet folyama adja, hanem a beletűzdelt visszaemlékezések, a nyomozás fejezetei is, de a kötet kétharmadánál ez a szerkezet szétesik. A széttartó szálak idővel túlterhelik a regényt, szétfeszítik, és kicsit a figyelmünket is elterelik. Emellett nem könnyíti a megértést a regényben elhelyezett „kórtörténet” sem. Oldalakon átívelő latin szavakkal tarkított leleteket, diagnózisokat olvashatunk. Ugyan növeli a hitelességet, de erre nincs szükség, a leplezetlen naturalizmus elvégzi ezt a munkát. A regény a maga közel háromszáz oldalával nem elég hosszú ennyi szál összefogásához.

Szilasi a betegség poklában se veszíti el fanyar humorérzékét. „Annak viszont mindig lesz nyoma, hogy a homlokomba, a szabad hozzáférés végett, lyukat ütöttek egy elektromos körkivágóval (mint a bútorokba, érted, humán restauráció)…” (150) Ezek a kis kiszólások, elejtett megjegyzések enyhítik az amúgy nyomasztó hangulatot. Az elbeszélő lankadatlan optimizmusa ránk is átragad. Egyetlen hatalmas félelme van, hogy a tumor megfosztja olvasási és írási képességétől, kreativitásától. Szilasi első sorban szegedi bölcsész, így érthető, hogy önmaga elvesztésétől még a halálnál is jobban fél. „Meghal az a része, amiről azt remélted, halhatatlan, mint egy görög isten. Ha elvész a kreativitás, nem marad más, csak (…) lenyúzott bőr.” (181) A műtét után nem tud visszatérni régi jegyzeteihez, nem érti őket. Olvasmányai bonyolultak, untatják. Így kellőképpen kimagasló pillanat a műben, mikor a szerző egy könyvhéti beszédéről számol be. Ez az első alkalom betegsége óta, hogy nagyobb közönség előtt ilyen volumenű beszédet tart. Ekkor tér vissza igazán önmagához.

A köteten végigível a már címben is megidézett „Luther kutyái” jelkép. „Tekintetemet, mint Luther kutyája, a húsdarabra szegezem. Adja már nekem. (…) Hosszan és kitartóan várakoztam.” (155) A kutya mint motívum többször is kirajzolódik a sorok között, de nem is igazán ez a vezető szál. Az igazi gerinc az, amit a jelkép kifejez. A mindentől független, vak remény. Az a remény, amit a holnapba akaszt az ember, és mindenféle különös ok nélkül bízza rá a jelent erre a bizonytalan kapocsra. Szilasi önmagát vallásos embernek vallja. Állítása szerint rendszeresen imádkozik, hithű keresztyén, de betegsége során mégse fordult panaszaival Istenhez. Tekinthetjük, hogy ez az indokolatlan pozitivitás,a holnapba vetett hit vallásából fakad. Lehetséges. Én mégis úgy érzem, hogy ez valami más szférán mozog.

Végül hadd emeljem ki a regény legnagyobb pozitívumát. Hiába a széttartó szerkezet, a sok latin kifejezés és kórtörténet, ami mégis nagyszerűvé teszi, hogy minden olvasót képes megszólítani. Valakit elborzaszt, valakit mélyen megérint, de biztosak lehetünk benne, hogy a könyv becsukása után fel tudunk idézni minimum egy olyan epizódot, amely később is velünk marad. Ami érdekessé teszi, hogy a mozaikosság és a jelenetek hullámzó intenzitása nyomán más-más olvasó, eltérő darabot fog kiemelni a regényből. Szilasi túl sok terhet pakolt rövid regénye vállára. Ha nagyobb teret engedett volna egyes szálaknak, talán teljesebb képet rajzolna ki a könyv. Így a záró mondat után bennem hiányérzet maradt. Mintha több különböző puzzle-t próbáltam volna egyszerre összerakni, de valahogy mindegyikből hiányzik pár darab. Rettenetesen sajnálom, hogy ilyen utóízt hagyott bennem a mű. Pedig az elgondolás, a témavállalás önmagában is bravúr, hisz Szilasi nem másra vállalkozott, mint hogy megírja a megírhatatlant. Végül is kiderült, hogy tökéletesen valóban megírhatatlan. „Mondja az elmesélhetőt, persze valami más helyett, ami nem az (…) Ha idő előtt belefog az ember megírni és elrontja valahol, az már úgy marad, többé vissza nem csinálható. (…) Ő félti, ezért halogatja, félti a megírással tönkretenni élete jó nyersanyagát.” (94, 98)