My days of Mercy, nemrég akadtam csak rá erre a filmre, mikor Ellen Page filmjei között kutatgattam. Alapjaiban egy shakespeari alapokból építkező karakterdráma. A szereplők két táborra oszlanak. Nem vártam sokat a filmtől. Azt hittem, mikor kiderült számomra, hogy két nő szerelméről szól a film, hogy csak tipikus divatfilm. Felhasználja biodíszletként a két megnyerő külsejű színésznőt, erotikus szexjelenetekkel szabdalja a cselekményt, és az egyetlen mondanivalója az lesz, hogy vállald fel magad. Fontos téma, de kicsit túlságosan is sokat használták manapság a formulát, vagy csak én nézek fura filmeket. Jelenlegi alanyom ugyan felhasználja az említett elemeket, de képes túllépni rajtuk, és mond is valamit, legalábbis elgondolkodtat.

A film a „két oldal csatáját” ezúttal egy igen komoly téma köré helyezi: halálbüntetés, van-e legitimációja a jognak, annak a pár ítélkező embernek halálba küldeni valakit, aki kioltotta egy vagy több embertársa életét? A két tábor egy-egy képviselőjére helyeződik a fókusz, kontra oldalon Lucyra, pro oldalon Mercyre. Járják az országot, mindenhol feltűnnek, ahol halálbüntetésről szóló tárgyalások folynak. A két főszereplőlány szemszögéből mindkét oldal álláspontjába betekintést kapunk. Először egyik mellett sem foglal állást a film, objektíven mutatja be az érveket. Mindennek van pro és kontra vonzata, például ami az egyik embernek megkönnyebbülés, az egy másiknak életre szóló seb. Végül az egyik lány személyes kálváriájában ér össze a két oldal. Lucy apja lesz egy gyilkosság, a lány édesanyja meggyilkolásának gyanúsítottja. Ezen esetben a már megismert érvek érvényüket vesztik. Minden igaz és hamis, amit a két karakter eddig elmondott egymásnak. Nem lehet objektíven érvelni az érintettség miatt. A fehér és fekete oldalak összemosódnak, minden körvonalatlan és szürke lesz. Ezen a ponton, mielőtt a film a saját megásott vermébe esett volna, a köréje felépített szerelmi szálat hívja segítségül. Ezzel nyer érvényt az egyik oldal a lezárásban, melyet én most nem akarok kerek perec kimondani, bár szerintem a cím igen sokat elárul.

Én egy kicsit magáról a kérdéskörről szeretnék elmélkedni. Bár tudom, Magyarországon amúgy sincs halálbüntetés, de azért szerintem érdemes kicsit megrágcsálni a témát, ha már a film ilyen szépen felkínálta ebédre.

Ha valakit halálra ítél emberek egy csoportja bizonyos tette(i)ért, nem pontosan azt követik el, mint az elítélt? Kioltják (közvetett módon) egy ember életét. Ez egy olyan ítélet, melyet nem lehet visszafordítani, végleges. Számos olyan perről olvastam, ahol csak később derült ki, hogy tulajdonképpen rossz embert végeztek ki, nem is az elkövetőt. Nem tudom, mennyi igaz ezekből a cikkekből, de elképzelhető helyzet. Az ember véthet hibát, hisz csak az nem hibázik, aki nem is dolgozik, ez az emberi lét velejárója… akkor a bíróságon dolgozók miért ne tennék. Nincs olyan körülmény, ami indokolná az ítélet jogosságát. Nem fordítja vissza a már elkövetett tetteket. Nem lehet az életét beváltani másokéra. Az egyetlen érv, amit átrágtam magam is a halálbüntetés prójaként, hogy halottan nem kell etetni-itatni. Valóban. De ez tényleg akkora pozitívum, mérvadó érv, hogy elvegyük egy ember életét? A film egyik legfőbb érve a halálbüntetés mellett, hogy a sértett családjának megkönnyebbülést jelent, ha látják a gyilkost kimúlni. A hirtelen bosszú valóban okozhat átmeneti jóérzést, megkönnyebbülést. Bekapcsol az agy jutalmazási receptora (bármennyire is morbidul hangzik), és ideig-óráig elégedettséget éreztet. De ez nem enyhíti az amúgy is fennálló fájdalmat, csak odázza. A másik kellemetlen kép, hogy a bíró, aki végül kimondja az ítéletet, olyan státuszba lép elő, mint a jog istene. Rendelkezik élet és halál felett. A modern demokratikus köntösébe bugyolált halálisten. Jó, tudom… eléggé leegyszerűsítettem és kisarkítottam a képet, de végletekben elképzelhető. Utoljára a királyok rendelkeztek ennyi hatalommal. A jog szolgáit kötik szabályok, amik néha pont arra kötelezik őket, hogy gyakorolják isteni hatalmukat, és rendelkezzenek bosszúálló főistenként. Mert végtére is az ember bosszúálló lény. Mindig kenyérre és cirkuszra éhes. A nyilvános felakasztások, lefejezések, főbelövések mára kimentek a divatból. Az emberség álcája alatt mára egyszerű méreginjekcióval végeznek az elítélttel. A film tanulsága szerint viszont a kivégzést bárki megtekintheti. Ugyan erről csakis a film információira támaszkodom. De ez a vérengzés nem építi a jellemet, nem válunk tőle se jobbá, se egészebbé. Nem kapjuk vissza az elveszett darabot, a sérüléseket nem gyógyítja be, sőt lehet, hogy újakat okozunk vele magunknak.

Miközben ezeken gondolkodtam, és visszanéztem a film egy jelenetét, szöget ütött a fejemben egy elvontabb értelmezése a műnek. A cím: My days of Mercy (Kegyelmem napjai). A halálbüntetés mellett kardoskodó lányt, ironikus módon, Mercynek hívják. Lucy azt mondja, ő minden esetben a halálbüntetés ellen van, elítéli és szükségtelennek tartja. Azonban, amikor a film összemossa a fehér és fekete oldalakat, Lucy véleménye is meginog. Nem tud már egyértelműen kegyelemmel gondolni a gyilkosokra. Ahhoz, hogy ismét meglelje a békéjét, Mercyre van szüksége. El kell fogadnia, hogy Mercy álláspontja is legitim lehet. Hadd hozzak egy példát a filmből, hátha jobban meg tudom értetni, mire is gondolok: „Mercy: Találkoztam egy áldozat anyjával, teljesen összetört. Annyira szomorú. Hogy élsz túl egy ilyet? Lucy: Talán sehogy. Mercy: Te túl fogod? Lucy: *megrántja a vállát* Mercy: Mikor Mike gyilkosát kivégezték, a szüleim úgy érezték, egy mázsás súlytól szabadultak meg. Mintha újra kapnának levegőt. Neked is ezt kívánom!” Lucy ezután felháborodik, és elküldi Mercyt, miszerint nagyon különböznek. De vegyük csak végig, mit is mond a lány. Tudja, hogy Lucy hasonló fájdalmat él át, mint az, akiről mesél. Fél, hogy egy ekkora megrázkódtatást nem lehet ép elmével túlélni. Szereti Lucyt, így megkönnyebbülést kíván neki, hogy ne szorongassa tovább a lelkét ez a súly. Akkor is, ha ehhez az apja halála szükséges. Lucy a film végére megérti ezen mondatok árnyalt jelentését. Erre akkor kerül sor, amikor a film visszahozza központi szerepbe a szerelmi szálat, és a két főhősnő ismét találkozik. Mondhatnám, Lucy „kegyelmet” nyer. Mondjuk ez a hozzáállás, hogy szeretteink boldogsága bárminek a feláldozása árán előnyt élvez, elég állatias, ösztön szerű magatartás. És ha még az adott társadalmi szabályok is keretet adnak ennek a viselkedésnek, akkor ki ítélné el Mercyt, mert így vélekedik. 

Visszakanyarodva, a My days of Mercy egy igen elgondolkodtató film. Rengeteg kérdést vet fel, csócsáltat meg a nézővel. A központi kérdéskörbe olyan mellékszálak szövődnek, mint hogy etikus-e a testünkkel fizetni bizonyos szolgáltatásokért, mit élhetnek át a gyerekek családi erőszak esetén, mit okozhat egy ember életében, ha megkérdőjelezik az eddigi teljes világképét… számos mellékkérdést érint a dráma, miközben egy pillanatra sem hagyja el a központi szálat. Azonban a kiegészítő fonalkák végéhez már nem vezet el minket a film. Ha van kedvünk hozzá, akkor reggeli kávénk mellett gombolyíthatjuk tovább ezeket a témákat, de ezt a munkát már magunknak kell elvégeznünk. Biztos, hogy akit akár csak egy téma is megragad, azt nem csak addig a picit több mint másfél óráig fogja lekötni a film, amíg nézi.