Az első évadnak 2012 novemberében vége szakadt. A két évad között, 2013 nyarán azonban kijött a sorozat egyetlen dlc-je, a „400 nap”. Apró történeteket játszatunk végig, szám szerint ötöt, de igazából, bármennyire jó ötlet, döntéseink elég harmatosan hatnak csak a főjáték eseményeire. Hiába győzünk meg mindenkit, hogy csatlakozzanak a városhoz, nem igazán számít. A második évad 2013 augusztusában érkezett a videó játékok virtuális polcaira.

A recept ugyan az, csak a fűszerezés más. A játékost már az első pillanattól elfogja a nosztalgia, ugyanis a gyors visszatekintő előtti „Previously on The Walking Dead” mondat Lee búgó, mély hangján harsan fel. Hatalmas piros pont, hogy a játék képes figyelembe venni régi döntéseinket és, ha méltóztatik meg is találni őket, akkor ugyan annak a fonalnak a végét vehetjük fel, amit elhagytunk. Az új évad felütése mozgalmasra, de butára sikeredett. Majdnem két év telt el, Clem 11 éves. Bárhogy is lavírozunk az első évadban, a végén mindig Omid és Christa társaságában végzi a kislány. Clem hibájából Omid már a nyitányban jobblétre szenderül és pár pillanattal később Christa is meghal/eltűnik. Így körülbelül öt perc alatt sikerült kiírni a régi karakterek 100%-át. A főszereplő Clementine. Vele kell öt epizódon és járkálók tengerén keresztül túlélnünk. Az új csapat, akihez Clem csapódik, érdekes. Mindenki talál magának szimpatikus bajtársat. Egyetlen probléma akad csupán, a játék „dönthetetlensége”. Igen, ebben az évadban csúcsosodik az a kellemetlenség, hogy hiába a látszólagos szabadság, hogy a mi kezünkben a karmesteri pálca, ez nem így van. Hiába barátkozunk, a legtöbb szerepelőnek kőbevésett sorsa van. Kicsit Végső állomás érzést kelt, amikor a játékos rájön, hogy mindössze arról határozhat ügyeskedéseivel, hogy most, vagy két másodperc múlva veszítsünk el valakit. A történet sínen halad. Elég hamar rá lehet jönni, mire megy ki a dolog. Főhősünk két klikk között őrlődik és végül közülük is kell választani. Érdekes, de nem annyira, mint lehetett volna. Ugyan lehetünk bunkók bárkivel, de nem igazán van következménye. Bármennyire vadítjuk el magunktól a szereplőket, végül ugyan oda fut ki a cselekmény. Kicsit szépít a játék a befejezésekkel. Mindennemű komolyabb spoiler nélkül (hátha valaki nem látta még és kedve támad végigjátszani), ugyan választanunk kell egy ponton két karakter között, de még ezután is több lehetőségünk van. Nem mellesleg a fejlesztők ígéretei szerint, itt komolyan számít, kivel végzi Clem (vagy kivel végez, muhaha…), miként folytatja, mert a harmadik évad eszerint fog indulni.

A játékmechanika hasonló. Kicsit változott az irányítás, de hamar megszokható. Ami kiemelendő, egy zombis túlélőjátékba végre bekerült a futás gomb. Igaz, Clem csak gyorsabb sétára vált, igazából nem fut, de ez is valami. Clem örökölte Lee teleport zsebű farmerjét (kivéve egy jelenetnél, amikor rádiót kell lopnunk… azt komolyan nem értettem, miért nem süllyeszti a farzsebbe, mint bármi mást). De nem a mágikus farmer az egyetlen csodaruha a kislányon. A más első évadban megismer baseball sapka ezúttal úgy oda lett technokolozva a fejére, hogy vízbeesés, alvás, zombi támadás se verheti le onnan. Egyé vált Clem röviden tartott hajával. Apró változtatás a quick time event-ek terén látható. Míg az első részben kimerült a „nyomogasd marha gyorsan a Q betűt, majd a megfelelő pillanatban tenyerelj rá az E-re” aktusban, ezúttal olykor az iránygombokat is használnunk kell. Valahogy ez a változtatás szerintem nem növelte az akciódússágot, mert lenyomni a gombokat akár egy sál kötögetése mellett is van időnk.

Más változtatás egyes epizódok végén következett be. Igen, a rajongók már tudják… az elkapcsolhatatlan stáblista. Minden epizód végén más háttérrel, más zenével futó névkupacot kapunk, de mind az öt alkalommal végig kell néznünk az egészet. Mondjuk, így ha kitartóak vagyunk, összeszámolhatjuk hány Mark vagy Molly dolgozott a játékon, vagy ha annyira elvetemültek vagyunk, hogy harmadszor visszük végig az évadot, mint én, akkor felfigyelhetünk olyan apróságokra, mint: a külön köszönetek között szerepel egy Bear Bear nevű valaki, aki később Bearface McBear, még később pedig már Bearbearry McBearface-ként jelenik meg. Pokémoni törzsfejlődés. (az utolsó rész végén külön köszönetet mondanak még a Flaming zombie koktélnak: „The Flaming Zombies, B!tch Please” ­– mondjuk ez vicces, mert szó szerint végül is a „lángoló zombiknak” mondanak köszönetet) A stáblistában figyelemmel követhetjük, hogy a fejlesztők melyik kisállata szenderült jobblétre és még számos hasonló hasznos infóval látnak el. Elsőre még talán jópofa, de ötször biztosan unalmas.

Összefoglalva: A második évad öregbítette előde hírnevét. Hiába a sínen futó történet, a nehézkes irányítás, és az elkapcsolhatatlan stáblista, valahogy mégis a monitor elé szegez egy 11 éves lány kalandja ebben a kifordult világban. Jó látni, hagy tanul, fejlődik és egyre jobban kiismeri magát az életben. Ne legyenek illúzióink. Egy gyerek felnevelése alapból nehéz (bár nem rakétatudomány), de egy rakat szörny között talán még nehezebb feladat. Sok embernek kell meghalni, hogy Clem élhessen. A játék többször is elmélázik ezen. Az már a mi dolgunk, hogy Clem miként reagálja le a körülötte történteket. A párbeszédek jól meg vannak írva, bár néhol érződik a válaszokon, hogy ha mást mondunk, is ezt kapjuk feleletnek. A grafika még mindig szép, helyenként véresebbre, undorítóbbra sikerült, mint előde. A változatos végkifejletek után ismét csak várhattuk, mikor folytatja végre a Telltale Clementine történetét.