Képekben látjuk a világot. Keretek közé szorongatjuk képzeletünk, így alakítjuk a világ képét és ismerhetjük meg a valóságot. Gondoljunk csak bele, amint az ősember szenet vagy vésésre alkalmas követ talált, elkezdett rajzolni. Képeket készített a barlang falára. Azóta a kezdetleges pálcikarajzoktól a szoros realizmuson át eljutottunk a pusztán formákból álló kubizmusig. Mindent képekben fogunk fel. Az agyunk feldolgozza a szem által küldött ingereket, ebből születik meg az a kép, az a világ, amit mi valóságnak fogadunk el. A valóság egy és sérthetetlen. Biztosak vagyunk ebben? Megegyezhetünk, hogy nem minden fogadható el fizikai valósnak, amit képekben látunk, hisz megannyi regény, virtuális újítás és film szól a képzelt valóság megalkotásáról. De az is egyfajta valóság. Ami megingat a kép alkotta képzelet kőbevésettségének teóriájában, pont a megannyi képalkotási stílus feltűnésében keresendő. Kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mindannyian ugyanúgy látjuk a világot? Minden szem egy azon ingereket küldi tovább az agynak, és az agy pontosan ugyanazt a képet képzi le, mellyel hordozójának a valóságot kölcsönzi? Nem tudok válaszolni a kérdésre. Nem látom más ember valóságát. Nem tudom, hogy az, amit én a piros színnek ismerek, az másnak is ugyanazt a látványt jelenti, mint nekem. Ezen bizonytalanság alapján mindannyiunk valósága különbözik, illetve különbözhet egymástól. Csoda, hogy nem értjük egymást? Mégis hogy vergődjünk közös nevezőre, ha még az se biztos, hogy a valóságunk azonos. Ugyanazon dolgokra mondjuk, hogy cipő, kulcs, sarok, mint mások. De vajon látni is ugyanazt látják-e a valóságképükön, mint én?

Míg ezen gondolkodtam, kihűlt a kávém. Nem baj, az én valóságomban a kávé bármely hőfokán ízletes italnak számít. Mi, akik képekben látjuk a világot, nem lehetünk biztosak, hogy egy azon valóságban élünk. Tán csak a vakok azok, akik ténylegesen is ismerik, mi az a valóság.