Úgy fest, a Disney kifogyott a zseniális filmötletekből, így benyúlt a retrókosárba és előkapart onnan valami használhatót. Az eredeti Nem férek a bőrödbe 2003-ban került a mozikba, a fő szerepekben Jamie Lee Curtis és Lindsay Lohan láthatók. A kicsit koros, de mégis fiatalos filmet leporolva készülhetett el mai alanyunk. Ezt a filmet tinikorom elleni személyes támadásnak érzem, így most nézzük, kioszthatunk-e neki egy maréknyi virtuálpofont, vagy méltónak bizonyul a második rész nagy múltú elődjéhez. De mindenek előtt a kötelező kutatómunka.

Wikipedia-percek: A filmek egy 1972-es Mary Rodgers által írt regény történetét dolgozzák fel (ami amúgy egy még korábbi regény ötletét forgatja át, de ezzel nem untatnálak titeket). A 2003-as adaptációt, melyhez nekem volt szerencsém fiatalon, két filmes feldolgozás is megelőzte. Az '76-os Kelekótya péntek és az eddig számomra teljesen ismeretlen '95-ös Annabelle legnagyobb kívánsága. A '76-os filmet maga a regény írója álmodta vászonra, sok a narrációval, inkább naplószerű felépítéssel. A '95-ös filmet nem láttam, nem ismerem, és a Google is csak megforgatja bennem a tőrt, amikor rákeresve a port.hu háromsoros összefoglalóját dobja mindössze ki. A Nem férek a bőrödbe a harmadik a sorban, és most a 2018-as filmmel négyre bővült a mozgóképes adaptációk sora. A '76-os film kicsit poros, látszanak rajta az elmúlt évek, de vicces, kedves filmecske. Pusztán elfogultságból tekintem mégis a 2003-as alkotást kiindulópontnak.

Most tegyük le a lexikont, és foglalkozzunk a látottakkal! Milyen az új remake? Kezdjük a pozitívumokkal! Az idei remake nem akarta egy az egyben újraforgatni a régi filmeket, újított kicsit a történeten. Az alapszituáció maradt, anya és lánya testet cserél egy baleset folytán, de ha úgy tetszik, a körítésen modernizáltak kicsit. Emellett a főhős gimis ellensége nem a jól ismert darázsderekú, szőke amerikai szépség. Egy néger, magas, nagyszájú lányt léptettek a helyébe, irtó sok bongyor hajjal. Nem tűnik olyan nagy dolognak, de azért jót tesz a filmnek, hogy bár a klisés „tinifilm”-karaktereket megtartották, azért kimozdították kicsit a sztereotípiákat a helyükről. Hozzá tartozik, hogy a rasszváltás ma már bevett szokás az ilyen újraforgatott Disney-produkcióknál, ez nem baj, olykor nem tesz hozzá az alkotáshoz, de el se vesz belőle, ha valaki örül neki, csak nyerhetnek vele. A poénok legtöbbször jól ritmizáltak, de ék egyszerűek (pl.: mikor már helyet cseréltek az anya (belül a lány) szenvedve ledobja magassarkúját). Más poénok viszont a film bugyutaságából erednek. Had fejtsem ezt ki, és térjek egyben át a negatívumokra.

Nem mellesleg nem tudok átbukdácsolni azon, hogy az anyuka old school világát egy csíkos zakó-kockás ing kombinációval érzékeltetik.

Kapaszkodjatok meg, mert tinikorunk egyik zsánerfilmje kegyetlenül kornyikáló kamaszok és körbepattogó koreográfiák közé keveredett. Oké, tudom, hogy ebből is akadt bőven abban a nosztalgiacsokorban, ami fiatalságom filmjeit tartalmazza, elég itt a HSM és társaira gondolni, de ez nem tartozott közéjük. A legtöbb kínos pillanatot a filmben a musicalbetétek okozzák. Csak egy példával hozakodnék elő: amikor vissza akarnak változni, eléneklik azt a dalt, amit a balesetnél harsogtak a levegőbe, majd amikor meglepetésükre nem hat, elismétlik még egyszer a záróakkordot. Nehéz szöveges módon érzékeltetni, miért röhejes egy jelenet, amit a hang és a koreográfia tesz azzá, de azért megpróbáltam. A másik gyengéje a filmnek pont az, amit pozitívumnak már kiemeltem. A megváltoztatott történet. Több olyan lábat kirúgtak a szüzsé alól, ami a régi filmet naggyá tette. A „tégy valamit a másikért”-pont kiiktatódott, mindent a „szeretlek”-kártyával magyaráznak (Jégvarázs, te vagy az?). Az öcsi-nővér közti civódás ugyan benne van, de a kibékülés és egymásra találás jelenetek hangsúlytalanok lettek. Elhanyagolható a kissrác a filmben, pedig az eredetiben fontos mellékszereplő volt. Emellett az eddigi filmek fő eleme (és humorforrása) volt, hogy a lány szívszerelme a lány személyiségébe szeret bele, így a csere után a fiú az anya után epekedik. Ezt a poént is kukázta az új film.

És a lezárás... Figyelmeztetnélek a spoilerre, de hát, ha bármelyik adaptációt (vagy bármi hasonló témájú) láttad már, nem leplek meg a következőkkel. Anya és lánya az anya esküvőjén változik vissza. De nem akárhogy. Konkrétan fizikailag is helyet cserél a két személy. Ami miatt ezt kiemelem, az a násznép reakciója. Már a jelenet elején kapaszkodtam az ágy szélébe, mert pontosan tudtam, éreztem, hogy közeledik, elkerülhetetlenül robogott az arcomba a film kilencezredik zenebetéte, de ami a dal közben történt a vásznon (képernyőn), az csak lebillentett a kérdéses ágyról. A násznép baltaképpel konstatálta, hogy a lányok helyet cseréltek egy rózsaszín pukkanás közepette, és mindezek után vagy két percet ordibálják a másik arcába, hogy szeretlek. Vehetjük úgy is, hogy csak hű akart lenni a film a Disney-musicalek egyik alapszabályához; ami dalban történik, az igazából ott sincs. De azért ez kicsit túlzás.

Mellesleg, hogy ha már az új remake akkora hangsúlyt helyezett arra, hogy zenei csemegékkel cincálják szét a filmet, ezzel kitolva a játékidőt (takarékos megoldás, elismerem), lehettek volna igényesebbek azok a dalok. Biztos ízlés kérdése, nekem nem igazán tetszettek a számok.

Összefoglalva, a film önmagában nem jelentene világot perzselő futótüzet. Egy középkategóriás Disney-musical, láttuk már százszor. Ami miatt személyes gyűlöletemet (a kevés pozitívuma ellenére) kivívta, az a mai napig teljesen kompetens film, a 2003-as Nem férek a bőrödbe létezése. Üdítő, hogy nem az agyonfuttatott színészek keringnek ebben a moziban is (vagy csak én nem ismerem őket). De sajnos a gügyeségével és a lecsupaszított mondanivalóval mégis sokkal kevesebb lett 2003-as társánál vagy bármelyik elődénél, így ha ezt a remake-et nem is, a 2003-ast mindenképpen ajánlom egy hűvösebb délutáni kikapcsolódásra.