Vannak olyan filmek, amikről pontosan tudjuk, hogy nem igazán jók, de nagyon szeretjük őket újra és újra megnézni. Ezek a Bűnös Élvezet-filmek.

Számomra ilyen a St. Trinian’s-sorozat, amiből két rész is készült (kár, hogy nem több). Az alapanyag egy francia képregény, ami egy elég furcsa lánygimnázium nem mindennapinak mondható világáról mesél az olvasóinak. Nos, a film ebből merít ihletet és elevenít meg két kalandot.

Igen, tudom, hogy már rég kinőttünk abból a korszakból, mikor viccesnek számított, hogy egy felnőtt férfi nőnek öltözik (mert a filmben az igazgatónő esetében pontosan ez történik), de hadd bizonyítsam be, hogy ez a film ennél több, egy eredeti, rostos kis Bűnös Élvezet.

A történet egy renitens gimiben indul, ahova főhősnőnk, Annabelle frissen és félősen kerül be. A film alapkoncepciója kifiguráz mindent, amit nem szégyell és eszébe jut. A diákok klikkekbe tömörülve élik mindennapjaikat (emók, gyíkok, dívák, környezetbarátok, szakadtak stb…), fölöttük a koleszfőnök, név szerint Kelly rendelkezik. Az órákon robbanószert gyártanak, hajszárító gépet készítenek, villamosszéket használnak fizikai kísérletekhez, aktrajzolás folyik a rajzórákon, és sorolhatnám még. Szabadidejükben sem restek a lányok. Lopott kocsit festenek át, vakságot/halált okozó piát kevernek, szextelefon-hálózatot üzemeltetnek, nos, nem unalmas az életük. A filmek gúnyt űznek a kanonizált irodalomból, férfi-női képekből, konzervatív világnézetből.

Az iskola hatalmi rendszere bonyolult, az egyszeri néző könnyen veszik el a megszámlálhatatlan klikk és mellékszál között. A karakterek szigorúan egydimenziósak. Igazán emiatt nehéz bántani a filmeket, hisz annyi szereplőjük van, hogy kibontani őket csak több estés Marvel-filmekben, esetleg folytatásos sorozat formájában lenne esélyük. Pontosan annyit tudunk a szereplőkről, amennyi szükséges, semmivel se többet. Mindenki egydobásos kliséparódia (pl.: az emós csaj fél a szellemektől). Kivételt képez szegény főhősnőnk, akiről nem kevesebb, mint a semmit tudjunk meg az első film végére. Nem tesz hozzá a cselekményhez (van egy alkalom, amikor azt hihetjük, igen, de végül azt is Kelly oldja meg), igazából a karaktere kihagyható lenne. Gondoltam elsőre, de igazából az üres kis főhősnő kifordított figurája, aki kell, hogy a néző jól belesüppedhessen a film világába és eléggé átcicomázott, hogy illjen az alkotás alapkoncepciójába. A karakterfejlődés pálfordulással, egy rövid kis montázzsal megy végbe, amikor átsminkelik (illetve a második film még ennél is minimalistább, ott szimplán füttyent egyet… tudom, hogy ez így nem egészen világos, nézzétek meg és érteni fogjátok!). Itt emelném ki a film zenés montázsait. A számok hangulatosak, pörgősek, imádtam őket! És a lézersugaras balett, csak nézzétek, ha erre nem lesz féltékeny a 007-es, akkor semmire.

A filmek nem hibátlanok, igazából két nagy hibatenger, de két szerethető és hangulatos hibatenger. Mert ezeket a filmeket sem a rétegelt karaktereik, sem a lebilincselő történetük miatt fogod megnézni. Azért érdemes ezek elé a celluloidcsodák elé költözni és rászánni azt a másfél órát (kétszer), mert bitang jó a hangulatuk. Az anarchia érzése már a kezdő képsorok alatt átölel és magával ránt. Hiába bugyuta a sztori (bár a második rész igyekszik kevés mondanivalót is átadni), akkor is eléri a célját, megnevettet és még egy kevés rágódni valót is hagy neked a stáblista felgördülése után. A jelmezek korrektek, nekem Annabelle kalapkölteményei kimondottan tetszettek, a csatajelenetek látványosak és ötletesek (pl. egy rockercsaj feltekeri a hangerőt az erősítőn és hanghullámmal löki le a támadókat), a történelemre és a fizikára való fittyet hányás előfordul, sőt alapkövetelménye a két filmnek. Azért kell megnézni a St. Trinian’s-filmeket, mert igazi Bűnös Élvezetek.