Kezdjük az elején. Az első évad első epizódja 2012-ben látott napvilágot és elég nagy port kavart. A játék trailere és előzetes ismertetői alapján a játékos olyan alkotással áll szemben, ahol minden egyes kis megmozdulása pillangóhatás-szerűen alakítja a történetet. Minden döntésünknek súlya van, minden kimondott mondat változtat a cselekményen. A kívánt hatás nem maradt el, rengetegen hagyták, hogy Lee története belopja magát a szívükbe és lopja ki a pénzüket a zsebükből. Az öt epizód elég hosszú játékidőt ígért, a döntések pedig számos újrajátszás ígéretét hordozták magukban. Egészen a második végigjátszásig. Ekkor ugyan is kiderül, hogy hiába a döntés illúziója, fele annyi beleszólásunk sincs a történetbe, mint az elsőre látszik. Sokszor más-más beszélgetés végül is ugyan ahhoz a ponthoz vezet, bárhogy is jutunk oda. Sok karakter vért izzadva is elhalálozik a játék egy pontján, hiába lebegteti a program előttünk azt az illúziót, hogy választhattunk, ki haljon meg. Egy szóval, egyenesebb a cselekménygombolyag, mint elsőre tűnik. Ettől még nem veszik el a varázs, de kopik a csillogás. Kétszer, háromszor azért végig lehet tolni a játékot, igazából én nem untam meg, csak örültem volna, ha több ráhatásom van az eseményekre.

A játék pillangórendszere nem tökéletes, de a történet csillagos ötös. A főhős, Lee épp börtönbe tart, mert megölte felesége szeretőjét, ücsörög a robogó rendőr autóban, és akkor egyik pillanatról a másikra zombi csapódik a szélvédőbe és üdvözöl minket a világtörténelem kilencmilliomodik zombi apokalipszise. Lee ugyanolyan váratlanul csattan a bonyodalom és az út menti árok közepébe, ahogy a játékos. Nem ismeri az új világ szabályait, nem egy terminátor, aki csak úgy mellékesen csapkodja a szörnyeket a reggeli teája mellett, mint a legyeket. A sztori elején botlunk „második főszereplőnkbe”, Clementine-ba. Clem egy 8 éves kislány, aki elvesztette a szüleit. Az ő és társaink védelme lesz fő feladatunk, miközben arra is próbálunk rájönni, hogy magunkat hogyan tartsuk életben egy zombi apokalipszis közepén. Számos megpróbáltatáson kell átsegítenünk a főhőst barátaival együtt, míg eljutunk az ötödik epizód végére, amiről mindenféle komolyabb spoiler nélkül csak annyit mondanék, hogy megéri végigjátszani.

A látványvilág a klasszikus képregényvilágot idézi meg, hű ihlető alapanyagához. (A The Walking Dead eredetileg képregényben jelent meg. Bár a játék történetének nincs köze az eredeti cselekményhez, se a sorozathoz, pár szereplő easter egg-ként tiszteletét teszi.) A zombik jól néznek ki — már amennyire egy oszladozó hulla jól nézhet ki. Kellően félelmetesre és undorítóra sikerültek (no, meg a halálnemek is), de csak annyira, hogy még egy kocajátékos gyomra is bírja. Ami kicsit rombolja az összképet az a karakterek mozgása. A Telltale Games saját motorral fejlesztette a játékait. A karakterek kicsit szögletesen mozogtak, a tereken való mozgás a változó nézőpont miatt furcsán alakult. Olykor nem lehetett tudni, mihez fogja a program állítani az iránygombokat, a környezethez, a kameranézethez vagy a főszereplőhöz. Ennek ellenére az irányítás megszokható volt. Ami kevésbé, az a rugalmatlan térkezelés. Néha egy teljes sziklán suhant át könnyedén a karakter, néha pedig egy apró kavicsban is elakadt. A futás gomb hiányzik a programból (ha van, akkor én nem találtam meg…pedig elkelne), így Lee a zombik elől is a legnagyobb nyugalomban menekült. Az inventory kezelés egyszerű. A karakter felvesz valamit és merő egyszerűséggel elsüllyeszti a nadrágja hátsó zsebében. (Nekem is kellene egy ilyen teleport zsebű farmer. Soha többet nem kellene bőröndöt vonszolnom utazáskor.) Végül is nem kell bonyolult táskarendszerrel bíbelődni, csak becsúsztatja a tárgyat és kész is. De máig megmosolyogtat a jelenet, amikor Lee egy egész lángvágót vág zsebre, mászik fel egy létrán és kapja elő azt a híd tetején.

A karakterek személyiségének kidolgozása jól sikerült. Mindenki kielégítő hátteret kapott (megfelelő motivációkkal!!), minden játékos a maga ízlése szerint csemegézhet, hogy kiről mennyit szeretne megtudni. Ez úgy működik, hogy egyes szegmensek között, amikor a karakternek valami dolga lenne, odamehet beszélgetni a többiekhez. Aki nem érdekli különösebben a játékost, azt hoppon hagyja, és nem kell fárasztania magát a megismerésükkel. A történet szempontjából kötelező információkat pedig előbb utóbb a program valahogy a tudtára adja, így nem lehet, hogy lényeges infó mellett baktasson el.

Ami miatt a játék ugyan csak nagy piros pontot érdemel, az a hang. A szinkron színészek profin hozzák karaktereiket. Minden érzelem átsüt a fülhallgatón — illetve a hangfalon. Remek munkát végeztek. Az effektek is rendben vannak. Lövés, zombi hörgés, reccsenések, minden a helyén van. És ha ez nem lenne elég, a zenei aláfestés is káprázatosan sikerült. A poszt végén hagyom a játék záró dalát. Ha van kedvetek, hallgassátok meg! (Igazából kötelező, ha nem teszitek, kitörhet a világegyetem kilencmillióegyedik zombi apokalipszise!!)

Összefoglalva, a The Walking Dead széria első évada nagyot durrant és nem véletlenül. A szokatlan, epizodikus felépítés, a kicsit filmes hangulatot idéző játékba nyúló átvezetők, a képregényes látvány, az eredeti történet és a pillangóhatást ígérő történetfelépítés rengeteg játékost ragasztott a monitorok elé. Így a nagyérdemű méltán várta a folytatást, főleg azután, miután felreppent a hír, hogy mindannyiunk fogadott lánya, Clem lesz a főhőse a második évadnak.