Több éve kerülgettem, nézegettem ezt a könyvet a boltokban, nem mertem megszerezni, de végül rávettem magam, és elolvastam. Kétes érzelmekkel tettem vissza ezúttal már a saját polcomra, lássuk ennek az okát, milyen is volt a Neveletlen hercegnő naplója-sorozat magára sokat várató, befejező kötete. 

Meg Cabot A neveletlen hercegnő naplója-című sorozata 11 könyvet és pár mellékkötetet tartalmaz. Az utolsó két kötet között elég nagy kihagyás volt, míg a tizedik rész 2009-ben került kiadásra, a folytatás egészen 2015-ig váratott magára. A sorozat a mostani huszonévesek Szent Johanna gimije. Sokan olvastuk, szerettük, és ha épp nem a roxforti levelünket vártuk, azt lestük, mikor vallja be anyukánk, hogy igazából hercegnők vagyunk. A könyvek számos olyan témát érintenek, amelyek egy fiatal tini fantáziáját mozgatják. A teljesség igénye nélkül van szó változó testről/ideális testképről és a helyes önkép kialakításáról, önmagunk elfogadásáról, a bonyolult társadalmi kapcsolatokról, randizásról, azóta kultikussá vált sorozatokról, lélektani problémákról.

Nézzünk szembe a tényekkel: százhetvennyolc centi vagyok, lapos mellű és elsős. Hát van ennél röhejesebb?

(Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1.)

Amiért nehéz ehhez a sorozathoz hozzányúlni, az a nosztalgiafaktor. Más elvárásokat állít egy kiskamasz egy adott könyvvel szemben, mint ugyanaz a személy jó 10 év múlva. Újraolvasva a könyvek elvesztik legnagyobb pozitívumukat, az aktualitásuk. A karakterek sablonosak, de változatosak mind hovatartozás, mind életszemlélet szempontjából, így bárki talál olyan szereplőt, akivel azonosulni tud. A főhős is pontosan ugyanebben a betegségben szenved. Minden szempontból felületes, bár a kötetek előrehaladtával karaktere mélyül, rétegződik. Minden szereplő egy-, maximum másfél dimenziós, a legtöbb fordulat előre látható, olykor a cselekmény nyaralni tér és a történet megtorpan. Ami megmenti a sorozatot a teljes unalomtól: jókor, jó időben olvassuk!  A sorozat maximálisan célolvasói igényeire épít, amit nem lehet hibának felróni, mert célközönségét tökéletesen kiszolgálja. Nem akar több lenni, mint amit a borító mutat. Ezért kerülgettem az utolsó kötetet, vajon képes ugyanazt az aktualitást hozni, mint elődei, vagy a véghajrára kifáradva az írónő elveszíti a sorozat fő attribútumát?

Az utolsó rész cselekménye éveket ugrik előre az időben. Mia már 26 éves. Spoilerek nélkül nehéz beszélni a könyvről, de igyekszem nem lelőni a cselekmény nagyobb csavarjait. A lényeg, hogy Mia felnőtt! Sajnos ezt a tényt néha maga a szerző felejtette el. Többször szerepel a „szorítja a lábam az üvegcipő” metafora. Miának el kellene fogadnia saját sorsát és önmagát, és nem azon görcsölnie, milyennek látja a világ. Az egyetlen probléma, hogy ha jól emlékszem, az előző 10 kötetnek is pontosan ez volt a konklúziója.

– Pontosan ezért kell megmutatnod nekik – vágta rá Grandmére –, hogy nem törődsz vele, mit gondolnak!
– És miért nem mutathatom meg nekik Úgy, hogy oda se megyek?
– Azért – felelte –, mert az gyávaság.

(Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 3.)

Ennek okán olvasás közben én éreztem úgy, hogy szorít az az üvegcipő, csak engem saját sorsom helyett a könyv tömör lapjai fojtogattak. A recept a szokásos: mindenki beköszön egy epizódra, akikre kíváncsiak vagyunk. Még JP is visszatáncol, hogy virtuálisan pofán lendíthessük egy serpenyővel. Piros pontot érdemel, hogy a személyiségek sincsenek megbolygatva. Nem fordultak ki önmagukból. Csak valahogy az az érzésem támadt olvasás közben, hogy a szereplők, velem ellentétben, nem olvasták a sorozat köteteit, és az első felvonás után egyből az utolsóba vetették magukat. Nem tett jót az olvashatóságnak a formai változtatás sem. A naplóstílust megtartották, Mia csapong jobbra-balra, de a napokat nem választották el oldaltörésekkel, folytonosan ömlenek a betűk, szünet nélkül.

Az aktuálpolitika tetten érhető a műben. Találunk a sorok között enyhén elrejtett, de tetten érhető homoszexuális utalást, menekültpolitikát, a gyerekvállalás kérdéskörét boncolgató elemeket. Sajnos régen valahogy ez is jobban működött. Az írónő próbálta felvonultatni a huszonéveseket érdeklő fő témaköröket, de belőlem csak egy rosszalló fejcsóválást sikerült kiváltania. Akárhányszor kitértek a híradós témákra, csak az jutott eszembe, „már megint egy regény, ami ezzel próbálja eladni magát”. Igazság szerint a regény nem ezzel, pusztán a címmel igyekszik eladni magát olvasóinak. Mindenki, aki maga elé kapja a kötetet, ugyanazt az érzést várja, mint amit tinikorukban váltott ki az első rész, hisz ismét egyidősek Miával. A végeredmény azonban csak szakadozott történetvezetés, unalom és klisétenger. A hiba valószínűleg pont a formában keresendő. Nehéz úgy nosztalgikus művet írni, hogy kövesse az olvasóközönség fejlődését. Ha a felvázolt témákat ugyanolyan felszínesen érinti csak a könyv, mint anno, az az idő közben felnőtt közönséget már nem elégíti ki. A karakterek felnőttek, a témák megváltoztak, viszont a stílus nem tudott az olvasóihoz öregedni.

Ám nem sikerült borzalmasra a zárókötet. A cikis szituk, amibe Mia keveri magát, viccesek, és 20-30 oldalon keresztül lendületbe hozzák a cselekményt.

Példa: Van egy jelenet, ahol Mia beszélget „hőn szeretett” nagyanyjával a délután közepén, és Grandmére szemöldöke még nincs felrajzolva. Visszatérő poén, láttuk már százszor, de még mindig működik. Méghozzá azért, mert ezúttal kicsit többet kapunk. Arra is fény derül, miért hiányzik a nagyanyó szemöldöke, de ezt már spoileres lenne leírni, a lényeg, hogy pikánsabb sztori (ez igaz az egész könyvre).

A csavarok fele nem előre látható, akad pillanat, ami meglepett. Szerencsére ezek a váratlan fordulatok nem mennek szembe az első 10 kötettel, így a végjáték nem vágja sutba elődeit. Akad számos drámai pillanat is a műben, amit ugyan az írónő nem kellő alapossággal dolgoz ki, de mivel már jól ismerjük a szereplőket, a hátramaradt munkát elvégzi az olvasó képzelete.

Ugyancsak hatalmas dicséret jár azért, hogy a könyv ezúttal se feledkezett meg a külvilágról. Mindig szórakoztatónak és ötletesnek találtam, amikor a sorozatban fel-feltűntek a külvilág azon elemei, amik a könyvről szóltak. Volt utalás a könyvből készült filmekre, a könyv kritikai visszhangjára és az olvasókra is. Ezekből a 11. kötet se szenved hiányt.

Gép? Magángépet bérelt?
Mégis mit képzel magáról? Ő lett Christian Grey?

(Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 11.)

Mindent összegezve A neveletlen hercegnő naplója 11. egy kicsit nosztalgikus, igyekszik visszavinni az olvasót abba a már jól ismert közegbe, amely tinikora meghatározó világa volt, mégis igyekszik felnőni a régi közönség azóta változott igényeihez, emiatt azonban egy eléggé hullámzó alkotás lett. Egyszer érdemes végigolvasni, adni egy esélyt a jó öreg Mianak és társainak. Aki az eredeti sorozatot követte, annak kötelező darab, de aki már régen is a háta közepére kívánta, az kerülje el messzire.

– Ez a gond a te nemzedékeddel, Amelia. Mind happy endet akartok!
– Olyan véget akarunk, ami reményt ad nekünk, valószínűleg azért, mert a világ, amiben élünk, épp a szemük láttára esik darabokra.

(Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 11.)