„Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted és okosabb, mint véled.”
Akik hozzám hasonlóan Micimackó-meséken nőttek fel, azok az utóbbi mondatot Kazi Balázs csengő hangján olvasták fel. Mikor kiderült, hogy a Disney-stúdió élőszereplős Micimackó-filmet tervez, majd ki ugrottam a bölcsészszemüvegemből. Az első trailer viszont elbizonytalanított. Azt mind tudtuk, hogy a film szemet gyönyörködtető lesz (ez a Szépség és a Szörnyeteg élőszereplős adaptációja után borítékolható volt), de sajnos két igen nyugtalanító gondolat fészkelte be magát a fejembe:
- A film vagy a felnőtt nézőket kiszolgálva egy hatalmas nosztalgiagombóc lesz, felesleges időhúzással (mint az imént említett Szépség és a Szörnyeteg),
- vagy valami nagy múltromboló borzalom, ami elrontja a régi emlékeket.
Bámulatos módon a film mindkét csapdába beleesik, de haladjunk szépen sorjában, csak "szisztemacikusan".
A film eleje kicsit vontatottra sikeredett, de fokozatosan magához láncolja mind a fiatal, mind az idősebb nézőit. Az első 10-15 perc szépen összeköti az eredeti mű végét az új adaptációval, kirajzolódik, mi történt Róbert Gidával, miután elment a Pagonyból. Lezajlik a beszélgetés Mackóval a semmittevés fontosságáról. Elhangzik a sokat ismételgetett, már-már eposzi megnevezés: „Csacsi, öreg Medvém!”. A film első harmada egy nagy adag nosztalgiabonbon. Ennyi még bőven bele is fért volna, csak ami ezután következik, azzal akadtak problémák. Ugorjunk is neki!
A történet adott, már az első trailer után lehetett tudni, hogy a szokásos [SPOILER]
– a gyerek eltávolodik a gyerekes dolgoktól, elhanyagolja családját, és a régi emlékeknek kell visszahoznia az életkedvét és összehoznia a családjával a főhőst –
sztori lesz terítéken. Reméltem, hogy ez csak a látszat, és a Disney csavar egyet a figurán, de sajnos csalódnom kellett. A történet olyan vontatottan halad előre, hogy a kisebbek nagy eséllyel úgy a felétől unni fogják. Pedig Micimackó – emlékeim szerint – minden volt, csak nem unalmas. Az utolsó harmadban kicsit felpörögnek az események, de sajnos nem menti meg a filmet a középszerűségtől. Kétség se fér hozzá, megkapjuk a micimackós gegeket, Fülesnek mindenre van egy mélabús beszólása, Tigris hiperaktív (bár a szinkron megjátszott pöszesége zavarta a fülem… ez lehet, az eredeti miatt volt szükséges), Kanga és Zsebi baba még mindig ott vannak, Nyuszi répát eszik és Bagoly marha, akarom mondani, bagolybölcs. Micimackó folyton mulatságos helyzetekbe keveri magát és gazdáját is egyaránt. A felvett képkockák szépek, a figurák mozgása gördülékeny, és szerencsére nem lettek groteszk, mozgó furcsaságok. Igazi plüsshatásuk van, kedves arcuk, egyszóval szerethető kis vattapamacsok. A poénok felváltva érkeznek a felnőtt nézők és a gyerekek számára, kiszolgálva mindkét felet. Ez így leírva és olvasva egy remek filmet sejtet, kár, hogy nem így van. Sajnos pont ez az ingadozás taszítja a filmet unalomba. Nem tudja eldönteni, újat akar teremteni vagy a régit vászonra vinni. A történet előre látható csavarokkal operál, amit a végén bedobott ötletesebb megoldás se ment már meg. A film mondanivalója egy tejesdoboz filozófiájával ér fel. "Törődj a gyerekkel, mert fontosabb, mint a munka." Próbáltak valami olyanhoz nyúlni, ami a kis és nagy nézőkben is nyomot hagy, így a boncasztalra a szülő-gyerek kapcsolat került. Sajnos a Barátom, Róbert Gida annyira középszerűen nyúl a témához, hogy ha van is eredeti mondanivalója, elmerül a klisétengerben.
Többször láttuk már, hogy lehet izgalmas és érdekes filmet készíteni, amely a szülőt és a gyereket is a vászon elé ragasztja (pl.: Agymanók), és a moziból hazamenve sem hagyja nyom nélkül a nézőit. Sajnálatos módon a Barátom, Róbert Gida nem tudta megugrani ezt a lécet. Egy aranyos, kicsit unalmas film lett a szeretetről, de sajnos nincs benne több, mint amit a trailerekből már sejteni véltünk.
Nem akarom többet bántani a filmet a kelleténél. A magyar szinkron szerintem kimondottan jól sikerült. Az aranyos micimackói félrehallások folyton visszatérnek mosolyt csalva az arcokra. Az ismerős dallamok és jelenetek visszaköszönnek a hangszórókból és a vászonról. Egy próbát mindenképp megér, de rongyosra nézni, mint a régi Micimackó-kazettát, én biztosan nem fogom. Mielőtt nekiülünk a filmnek, ajánlatos egy kis tornagyakorlat, hogy rugalmasabbak legyünk.
U. i.: Miközben néztem a filmet, az jutott eszembe, mennyivel jobb lett volna, ha meghagyják a brigádot tényleges plüssöknek, és az egész visszaemlékezés a dolgozószoba négy fala között zajlott volna, végül Róbert Gida felmegy a padlásra és előhalássza a plüssöket egy ládából. Hisz a Pagony ott él benne. Lehet, ez a megoldás még cukormázasabb, mint az eredeti, de valahogy dinamikusabbnak, alapanyaghűbbnek érzem.
