A kisregénnyel először az interneten futottam össze. Átolvastam az ajánlót és azonnal kívánságlistára került. Mikor végre kezemben tarthattam a regényt, nem kellett csalódnom. Haladjunk kívülről befelé. A borító hangulatos. Középpontban a nő (a főhős), aki egy nagy útra készül, tekintete a távolba vész, útitársa a vállán ül (egy fekete macska, aki elkíséri). A színösszeállítás is passzol az erdőben bolyongó gondolatokhoz. Nagyon el lett találva (csak van a jobb alsó sarokban egy fehér cirkázott négyzet, az micsoda? nem hiba, csak nem tudok rájönni) Olykor megcimmogom a kartonált könyveket, de ebben az esetben, mivel egy cirka 150 oldalas kisregényről beszélünk, felesleges lenne a kemény táblás kötés. Nem mintha nem érdemelné meg, mindössze felesleges, ennyi lapot a kartonált is tökéletesen összefog. Talán egy térképet lehetett volna még valahogy a kötetbe applikálni, hogy szemmel tudjuk követni Vellitt (a főhősnő) utazását.
Kezdjük az értékelést a könyv legszembetűnőbb negatívumával: rövid. Egy kisregény keretein belül próbál elmesélni egy utazást, miközben a főhősnő még a saját életén is végigkalauzolja az olvasót. Nagy vállalkozás ez ilyen rövid terjedelmen belül. Vagy a tempót kellett volna jobban feszíteni, vagy a regényt bővebb oldalszámra duzzasztani. A regény egyszerre próbálta megteremteni a vándorlás monoton lépteinek ritmusát, a pörgős, akcióval átitatott kalandot és egy fiatalságát újra átélő hölgy merengéseinek hullámait. Kicsit nagy feladat ez egy ilyen rövid műnek. Ebben a formában túlvállaltnak érzem a művet.
A történet P. H. Lovecraft Álomföldek-ciklusából merít ihletet. Megjelennek ikonikus helyszínek és szereplők, de a kisregény élvezetéhez és megértéséhez ezek ismerete egyáltalán nem szükséges. Több blogon olvastam a könyvvel kapcsolatos véleményeket, ahol amellett kardoskodnak, hogy igenis kötelező az eredeti Lovecraft-művek mélyebb ismerete, de szerintem ez nem igaz. Azok az alapgondolatok, amiket a mű közvetíteni akar, könnyen kiolvashatók a tárgyalt regényből is, a világ nincs olyan részletesen ábrázolva, mint ahogy az egész ciklusból megismerheti az olvasó, de arra pontosan elég, hogy megteremtsék a keretet, ami Vellitt vándorlásához szükséges. A világot megidézi, de át is alakítja az írónő képére. Talán ez a regény legnagyobb érdeme. Ha teljesen leegyszerűsítjük, ez a Lovercraft-művek feminista színezetű oldala (ami teljesen hiányzik az eredetiből). Maga az írónő említi, hogy Lovecraft műveiből teljesen hiányoznak a nők, így ő írt egy olyat, aminek a középpontjában egy nő áll. Ez a szándék tökéletesen érződik a regényben, láthatjuk, hogy egy nőnek is lehet, sőt, van álomvilága.
Maga a főhősnő alakja elvarázsolt. Egy talpraesett, ötvenes éveiben járó hölgy, aki maga sincs tisztában képességeivel és erejével. Kevés olyan könyvet olvastam, amiben hasonló főszereplő szerepelne (most kapásból egy se ugrik be), esetleg a háttérben, mellékkarakterként táncolnak be a színre. Első olvasatra bennem Vellitt alakja Minerva McGalagonyt (Harry Potter) juttatta eszembe. Egy idő után már úgy is képzeltem el, ahogy anno McGalagonyt.
A regény nem csak címében és hangulatában, cselekményében is egy utazás. Vellitt a kiindulópontból tart a küldetése felé. A változó ritmust kicsit árnyalja Álomvilág változó mérete, amit az istenek kényük kedvük szerint alakítanak. Egy út tarthat pár napig, de pár hónapig is, senki se tudhatja. Jól érződik a szándék, viszont kevésbé sikerült a megvalósítás. Vellitt ugyan tart valamerre, de valahogy a cselekmény nem tudta eldönteni, fellépjen-e mellé a színre vagy maradjon otthon teázni. Nem azt mondom, hogy konkrétan nincs történet, mert kétség kívül van. Leginkább arra gondolok, hogy Vellitt vándorlása az olvasó számára csak gondolatébresztő utazás, a világmegváltó konklúziót az út végén nem találja meg, ahogy igazából a regény vége is kicsit lezáratlan marad. Ez nem hiba, a könyv nem azt érzékelteti, hogy a cél a fontos, amiért Vellitt útra kelt, hanem a megtett út, az utazás élvezete az, ami miatt érdemes volt egyáltalán elindulni. Élvezni kell minden utat, hogy végül a célt is elérhessük. Az egyetlen problémám, hogy olvastam volna még tovább, többet. A világ érdekes, jobban ki lehetett volna bontani, a főhősnő múltja és jelene is lebilincselő, fájdalmas, hogy csak ennyit tudhatunk meg róla.
Összegezve, ajánlom a kisregényt minden Lovecraft-rajongónak, és azoknak is, akik szeretik a jó és elgondolkodtató történeteket. A terjedelem miatt jó választás, ha csak egy szabad délutánunk van a héten és egy jó könyv társaságában kívánunk kikapcsolódni. Inspiráló kötet rajzoláshoz vagy akár íráshoz, gyűjthetünk belőle ihletet. Én mindenképp ajánlok mellé valamilyen kellemes zenét, egy jó teát vagy kávét és esetleg az ölünkbe egy doromboló kis jószágot, aki elkísér minket az útra.
U. i.: Tényleg nem szoktam ilyenekkel szőrözni egy regénynél sem, mert előfordulnak szedési hibák, illetve apróbb nyelvtani anomáliák, de ilyen rövid terjedelmen belül azért erre figyelni kéne. Első átlapozásra nem találtam vészesen sok hasonlót a könyvben. Ami miatt kicsit bökte a szemem (és említem most mégis meg), egyből az első 30 oldalon belül találtam két érdekesebb példányt. Csak a másodikat emelném ki:
Vellitt Boe ifjúkorában nagy utazó volt, a Hat Királyság vándora, amit az ébredők az álom földjének nevezték. (24 o.)
