Az utazásban a csomagok cipelése a legnehezebb - legalábbis a mai napig ezt gondoltam, egészen, amíg fel nem szálltam a Pécs-Budapest vonatra és nem gördültünk ki az állomásról. Nem mintha először tettem volna meg a távot. Ez az alkalom most mégis más volt. Ott ültem és vártam, hogy a vonat az otthonom felé vegye az irányt. Ekkor hasított belém a gondolat, mint büdös lábszag a mezítlábas partin: "Most megyek haza, vagy épp elmegyek onnan?" Nehéz kérdés. Végül is, mi az az otthon? Egy ház? A hely, ahol sokat vagyunk? A dolgaink gyűjtőhelye? Vagy csak az a hely, ahol épp vagyunk? A családunk? Szerintem egyik sem tökéletes megfogalmazás (bár az is igaz, hogy szavakkal leírni sose lehet semmit hiánytalanul, ez nyelvünk korlátja). Más felől, egy embernek csak egy otthona lehet?

A vonatút andalító zötyögése közben igyekeztem választ találni a kérdésekre, most elmondom (írom), én mire jutottam: "Az otthon ott van, ahol az ember otthon érzi magát." Igen, pontosan tudom, mennyire bölcselkedőn és semmitmondón hangzik ez a mondat, de tartsatok ki, had fejtsem ki. Nem lehet meghatározni, ki mitől érzi magát otthon. Kiskutya, könyvespolc, kilátás, édesanya, testvér, vagy akár a kedvenc vázánk, bármi kelthet bennünk egy kellemes >ezazénhazám< érzetet. Ami a legkellemetlenebb ezekben a dolgokban, hogy gyakran képtelenek vagyunk pont ezeket a dolgokat magunkkal vinni egy utazás során. Itt kanyarodnék vissza a kezdő gondolatra (emlékeztek még rá ennyi rizsa után?).

Az utazásban nem a magunkkal cipelt, nélkülözhetetlennek vélt csomagok a legnehezebbek, hanem azok, amiket hátrahagyunk, azok, amiket OTTHON hagyunk. Mivel ezeket gyakorta nem vihetjük magunkkal az új helyre, ott újabb és újabb bástyákat keresünk, amik az otthonunkká formálják az új helyet. Mint mindenhez, ehhez is idő szükséges. Két perc, két év, személye válogatja. Nekem majd 4 év kellett, mire Pécset otthonomnak fogadtam el. Ezt honnan tudom ilyen pontosan? Miközben ültem a vonaton, az imént tárgyalt kérdéseken merengtem, fülemen dübörgött a zene, körmöltem a sorokat (igen olvashatatlan kézírással, mert a vonat kegyetlenül zötykölődött) és akkor a zene váltott. Felcsendült a "HOME". Hallgattam a szöveget, a toll meg se állt, először egy, kettő, majd három landolt a papíron. Nem a szomorúságtól sírtam. Örültem, egyszerűen elöntött boldogsággal a felismerés, hogy Pécs igenis már az otthonom. Fájt a hiánya, amit otthagytam és nem tudtam a már amúgy is túltömött bőröndömbe tuszkolni. Ez a fájdalom is jólesett (no, semmi mazochizmus), mert ezúttal tudtam, legközelebb nem szimplán egyetemi kötelezettségből fogom magam visszavonszolni a városba, hanem végre a visszafele út is olyan lesz, mint egy HAZATÉRÉS.