Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy kis ács. De nem holmi fanyűvő volt ő, metilt ácsolt éjjel nappal, így lett ő metilács. A metilács élete nehéz kenyér. Az ácsoláshoz ügyesség és furfang szükségeltetett, mivel hogy a metil köztudottan a legagyafúrtabb anyag, mindig szökni próbál. Résen kell lenni annak az ácsnak, aki metillel dolgozik. Egy dolog szelídíthette meg csak a metilt, a tűz. Természetesen nem a kandallóban lobogó lángok csitították le a makrancos metilt. Messzi földre kell vándorolni annak, aki ezt a nagy hatalmú matyótüzet birtokolni akarta.

Egyszer egy éjjel gonosz járt a vidéken. Belopózott a kis metilácshoz és ellopta a tüzét. Futott árkon-bokron homlok- és gatyaszakadva, nehogy az ács idő előtt elkaphassa. Másnap reggel nagy jajongásra ébredt a kakas, mikor az ács észrevette, hogy a tüzét valaki éjjel elragadta. Fordult egyet, kettőt, hármat is az üres műhelyben, matyótűz nélkül a metil is elszelelt az este. Nagy bánatában kisétált a kertbe. Míg búsongott nagy baján észrevett egy kis ruhafoszlányt a közeli fa ágán. Megvizsgálta az anyagot, megszagolta, megnyalta, és rájött kié lehet a darabka. Pörzsöny ízéből azonnal tudta, hogy aztat a matyótűz is megnyalta. Több se kellett a kis metilácsnak, fogta kalapácsát és ácskalapját, majd nyakába vette a világot.

Ment mendegélt hetedhét utcán is túl, míg egy alvó bronz kutyára lelt. Fogai közt ott pihent egy ruhafoszlány. A metilács jó nyomon járt. Követte az utat tovább. Elérkezett egy bűzös mocsárba. A láp közepén nem állt semmi más, csak egy ezüst fácska. A fa ágán pedig ott suhogott a tolvaj gatyadarabja. Több se kellett az ácsnak, belegázolt a sárba. Süppedett-lüppedett, nehezen küzdötte át magát, de csak elérte a mocsár túlpartját. Koszosan és fáradtan folytatta útját. Kisvártatva egy arany hídhoz ért. Hatalmas volt a híd. Se vége, se hossza míg a szem ellát. Nem tudta mitévő legyen. Végül szeme megakadt a döntő bizonyítékon, egy újabb ruhadarab lebegett a korláton. Nekivágott az útnak, ha eleje van, vége is lesz a hídnak, gondolta. Egy nap és egy éjszaka vándorolt a hídon, míg egy fúria állta útját.
- Állj, ne tovább!
- Át kell mennem, a túlparton van dolgom.
- Csak akkor mehetsz, ha megfejted a rejtvényt!
- Mondd!
- Se oldala, se feneke, mégis megáll a víz benne, mi az?
Nem csak erős, furfangos is volt a kis metilács, felnézett az égre és ezt felelte:
- A felhő.
- Jól feleltél, átmehetsz – válaszolt a fúria és elreppent.
Újabb nap és újabb éjjel vándorolt az ács a hídon, mígnem egy második fúria került elébe.
- Állj, ne tovább!
- Át kell mennem, a túlparton van dolgom.
- Csak akkor mehetsz, ha megfejted a rejtvényt!
- Mondd!
- Bárhova viszik mégis fejbe verik, mi az?
Nehéz kérdés, nehéz kérdés dünnyögött az ács magában. Forgatta kezében a kalapácsát, majd szöget ütött fejében az ötlet, felelt és a megoldás csak a szög lett.
- Jól feleltél, átmehetsz – válaszolt a fúria és elreppent.
Harmad nap és harmad éjjel ment az ács a hídon, míg harmadjára is egy fúria bukkant fel.
- Állj, ne to… - fogta a metilács kalapácsát és átkalapácsolta a fúriát a híd peremén. Az út szabad.
- Nincs nekem erre időm – mormogta az ács és tovább ment.
Elérte a túlpartot. Ott a fák alatt egy kis furcsa manó üldögélt. Keze lába füstölt, nadrágja nem volt. Előtte egy kis láng lobogott. Ide-oda pattant, sercegett, összeütötte bokáját, úgy ropta a tüzes csárdását.
- No, add vissza a matyótüzem te galád!
- Nem adom biza, megdolgoztam érte, kezem lábam összeégette.
Nem tétovázott tovább a kis ács. Nem ácsolt már régóta, még felkopik az álla. Előhúzta ismét az ácskalapácsot. Meglengette a feje fölött és a manó felé suhintott.  Az nem várta meg míg az ács odaér, elszelelt azonnal. A büszke ács elrakta fegyverét, megragadta a matyótüzet, és visszatért a műhelybe. Amint visszaértek a kis tűz összeterelte a metilt a vidékről. Olyan volt a matyótűz, mint mikor az ember egy matyót űz. Boldogan pattogtatta ostorán, serregett-berregett még egy palotást is elejetett, mígnem végül a metilkarám tele lett. Boldog volt az ács, újra nekiláthatott a munkának. Máig is boldogan serénykedik, ha meg nem halt.