Sose írtam még levelet senkinek. Nem tudom, miként fogjak hozzá. Tintával mázoljak, vagy szénnel karcoljam le mondandómat? Miként szólítsalak meg? Kedves, drága, aranyom... vagy csak neveddel jelezzem - ha tudnám - , hogy a sorok hozzád szólnak? De miféle gondolatokat vethetnék papírra Én? Idézhetném régmúlt költők feledhetetlen sorait, becses tanítók előadásait, egy diák leckéjét, de mi értelme volna, ha mindezekben belőlem semmi sincs? De ki is az az Én? Annyi nemes, becses kincset őriztem már meg az utókornak, de jómagam sose alkottam semmit. Ügyes gyermekek szorgos kezei teremtettek belőlem csodát szavak nélkül is, de egymagamban mégse jelentek semmit.

Olyan vagyok, mint egy üres elme, mindössze egy tiszta, fehér lap. Az alkotó nélkül mit sem érek. Haszontalan létezésem? De mégis (...) az alkotó teremthet értéket nélkülem? Léteznének a tanok, a versek, a regények, ha önön ürességem nem töltheti ki a munkáló kéz, mely a pennát fogja? Harsognák-e még ma is Petőfi, Radnóti és megannyi költő sorait, ha nem kínálnám fel önmagam áldozatnak? Nem vagyok egyéb, csak egy tiszta gondolat, egy hófedte táj, mely magát a teremtőt készteti alkotásra.

Nem írok neked semmit. Csak azt a nyomtalan Én-t küldöm, aki képes a Múlandó gondolatát az Öröknek megőrizni. Remélem, megkapod a levelem.

Üdvözlettel,

A Papír.