- No, no! Vigyázz azzal a porral! – intem nyugalomra ifjú sámántanoncom – erős szer.
- Mit csinál?
- Elrepít egy másik világba, egy új és veszélyes univerzumba, ami a miénk alatt van. Nem éri napfény melege, mindent hideg csontpor borít, és fagyos csontból építenek házat.
- Voltál ott? – kérdi tanoncom és a poral teli zsákot a földre helyezve mellém telepszik.
- Igen, jártam azon a földön – felelem, de már tudom, mi következik ezután.
- Elmeséled?
- Nem, – mondom komoly arccal – megmutatom. Nézz a tűzbe!

Tanoncom engedelmesen az előttünk lobogó tűzre veti tekintetét. Én is így teszek, és azon nyomban a lángok megelevenednek. Táncolnak, ugrálnak, kicsapnak helyükről. A körülöttünk lévő világ széthullik, felfalja a tűz. A szálló darabok rövid ideig csak pörögnek a semmi közepén, majd hírtelen összeállnak egy új egésszé. De ez az egész már teljesen másként fest. Egy hideg, kupolaszerű kuckóban találjuk magunkat. Tanoncom ültében gyorsan körbeles a szobában, mintha csak egy képet szemlélne.

Előttünk, a fal mellett egy ágyon egy nő feküdt, mellette takarókupac terült el. A földön egy tál forró leves árválkodott, felette elmeredt gőzfelhő. Egyetlen nyílás volt a szobán, ahonnan fény juthatott be, de eltakarta egy alak, egy férfi. Ruházata hasonlított az enyémhez, csupa kosz és szarvasbőr. Szakálla éppen csak kiserkent az állán. Tekintete fagyosan fúródott az enyémbe. Egyek voltunk és mégsem. Tér és idő választott el minket. A házban nem volt más bútor, csak az ágy és egy szőnyeg a pattogó tűz mellett. Minden egyhelyben állt, csak a tűz lobogott tovább rendületlen, majd mintha csak felolvadt volna a megfagyott világ, az idő mozgásba lendült.

- Hol vagyok? – méltatlankodott fiatalabbik énem az ajtónál és fogvacogva folytatta – Mitől van itt ilyen hideg?
Ekkor egy új alak lépett be mögöttem a nyíláson és meglepetten kérdezte:
- Maga a bába?
- Nem, sámán vagyok.
- Sámán? Vagy úgy! Férfiaknál így hívják? Jöjjön! – mosolygott és az ágyon fekvő nő felé indult.

Követtem a férfit. Leültünk a nő mellé a földre és vártunk. Fagyos csönd szállt a szobára. Semmi sem mozdult, csak tanítványom fészkelődik mellettem. Csendre intem, és figyelmét ismét a megelevenedett képre irányítom.A nő felsikoltott fájdalmában. Én ijedtemben hátra hőköltem.

- Ne rémüldözzön! Segítsen inkább! – pirított rám a férfi, majd a nő felé nyúlt nyugtató szavakat mormolva.

Én, hogy kiderítsem mi marcangolja a nő lelkét előkotortam jós csontjaimat. Nem volt másra szükségem, csak egy kis nyálra a megszállt asszonytól – mert feltevésem szerint démon kerítette hatalmába, azért sikongatott ilyen keservesen – előttem pedig pont ott gőzölgött a leves. Merítettem a tenyerembe belőle egy kicsit, rálocsoltam a csontokra és eldobtam őket. Szörnyülködve néztem a kialakult mintát. A férfi ismét jelentőségteljesen rám szólt:

- Ne csak bámuljon, segítsen! Azért jött! Hozzon egy kis meleg vizet!
- Rajta már egy kondér víz sem segít.
- Miért? – döbbent le egyszeriben a férfi.
- Meg fog halni. A szellemek nem hazudnak.

A férfi egy darabig csak tanácstalanul hallgatott, majd pislogott párat, és sebesen visszafordult a nőhöz.

- Ne bolondozzon!

Tanoncom egyre növő érdeklődéssel követi az eseményeket, látom rajta az aggodalmat. Én próbálok érzelemmentes maradni, de nehezen megy.
A nyíláson egy kis csapzott, rongyos, megtépázott bundájú, rozoga állatka mászott be a házba. Odasétált az ágy mellett heverő tálkához. Nagy gonddal beleszimatolt, majd lefetyelni kezdett. Mikor jóllakott sarkon fordult és kiment a hidegbe.

- Mi volt az? – kérdeztem a férfitől.
- Az a dög? Igen öreg és beteg is. Ne foglalkozzon vele!

Ránéztem a csontokra, majd a gőzölgő levesre, végül az asszonyra.
Ebben a pillanatban a tűz kicsap helyéből és felfalja ezt a fagyos földet. A világ ismét foszlányokra szakad szét, de kisvártatva a mi jól ismert világunkká áll össze ismét. Tanoncom kíváncsian, piros pozsgás arccal fordul felém:

- Mi történt ezután?
- Nem tudom – vallom be, hangomban egy kis nevetés bujkál – gondolom megszületett a gyerek, a macska pedig megdöglött.