Bekerített a túlerő, nincs menekvés. Csapataim megfutamodtak, csak pár hű társ maradt mellettem. Ha ezt túlélem (és ők is), kitüntetést érdemelnek. Nem látni mást a vidékből, csak a tornyokat, erődöket, harckocsikat és ki tudja még milyen hadi építményeket. A gyalogos hadtest már az arcunkba liheg. Fenyegetően bámulnak ránk. Átvillan az agyamon, hogy megadom magam és ijedten futok vissza a hátországba. A megfutamodás azonban nem opció. A fehér zászló ellenségeimet nem hatná meg, azonnal megrohamoznának. Mellesleg a nép is megvetne gyáva cselekedetemért, nem hagyhatom, hogy a szenny belepje szép hazám. Nem! Harc nélkül nem adhatom fel magam! Az utolsó csepp zsíroldómig küzdök! Elhatározásom után a lövészárok felé vetődtem. Azonnali sortűz alá vettem az előosztagukat. Lőttem rájuk, ahogy a csapon kifér. Rövid időn belül (fél órai csatározást követően) hatalmas veszteséget okoztam akciómmal elleneim soraiban, de nincs miért örülni. Erőm és lőszerem is fogytán, a java pedig még hátravan. Megindultak a tankok. A gyalogosság elérte a célját, aknákat tettek a bázisra. A tragédiát megelőzve bevetettem az előre telepített titkos fegyvert, az aknahálót. Felkaptam és halált megvető bátorsággal a harckocsisor előtt rohanva a feketelyukba vetettem a fegyvereket. A bázisra az utolsó pillanatban értem csak vissza. Felkaptam a súroló páncélöklöt és sorozni kezdtem a tankokat. Tán egy óra is eltelt, de sikerült felapróznom az osztagot. Újabb győzelem! Már nem állíthatott meg senki és semmi. Dőltek a tornyok, omlottak az ostromgépek. Utolsóként a vezér járul elém. Fejet hajt és megadásának jeléül tiszta asztalhoz ültet. Ekkor futár érkezik döngő léptekkel a hegynek ormáról. Kezében tart valamit. Gyanútlanul várom, hogy tárgyaló asztalunkhoz érjen. Ekkor ér a végzet, mint szegény trójaiakat a faló;

- Ezt az emeleten találtam! – mondja kedvesen.

De jó, most újra mosogathatok!!!