(a képet az interjapanmagazin.com oldalról vettem)

Álmosan ásít az Éj, majd nyugovóra tér átadva helyét a mindig vidám Hajnalnak. A Hajnal lágy virgoncsággal keltegeti az alvó világot, de pajkos incselkedéseit kevesen fogadják. Nem érdekli őket a melengető napsugár, mellyel arcukat cirógatja, se az enyhe szellő, amivel hajukba túr. Csak fordulnak egyet, és alszanak tovább, fogva tartja őket Álomvilág. Az Éj azonban már előszedte vánkosát, és lassan nyugovóra tér. A Hajnal új rohamra kész. Összegyűjti a reggeli szél kóbor fuvallatait, és üstjébe dobja. Varázsolni kezd, az est sötét főzetét kell átalakítania. A legszebb madárszó vörös dallamait keveri bele, majd kis virágillattal fűszerezi. Napfény, gyerekkacaj, erő és egy csipet éberség hullanak kezéből az edénybe, és olvadnak a reggeli főzetbe. Édes szókat suttog bele, végül az elkészült nedűt poharakba tölti szét.

Az alvók ágya mellé helyezi a gőzölgő italt. A szellő azonnal munkához lát, és megrohamozza Álomország foglyait. Az ismerős, kicsit fanyarkás, de mégis kellemes illatok áthatolnak a lustaság pajzsán. Az eddig szunnyadók lassan ébredeznek. Kezük a főzet felé lendül, és enyhe lomhasággal emelik a szájukhoz. A fekete - illetve a barna minden árnyalatában pompázó - színű lé robbanásszerűen árad szét testükben. Mindenki éber, csak az Éj merül mély álomba a reggel ezen pontjáig. A Hajnal is elvégezte mára a munkáját, de holnap ismét lefőzi a világ kávéját.