Amióta a kanócomat tudom, ott lógtam a kis sufni gerendáján. Még Ödön bácsi emelt le a bolt polcáról és akasztott fel a műhelyke közepére. Akkor még fiatal volt, erővel teli. Rengeteget szerelt és faragott a fényem mellett a dolgozóasztalánál. Egész éjszakákat és gyakran teljes napokat is bent töltött és izzadt egy működésképtelen rádió vagy épp egy faragásra váró farönk fölött. Volt felesége is. Ilikének hívták. Ő már kevesebbet tartózkodott a birodalmunkban, leginkább csak azért jött be, hogy kirángassa Ödönt a napfényre. Bár véleményem szerint az én fényem pontosan olyan jó, mint a napfény, de Ilike ezt nem így gondolta. Sebaj, megértem, hogy szeretett volna ő is egy kicsit Ödönnel lenni. Én is szerettem a társaságát. Nemsokára már nem egyedül látogatott meg, magával hozott egy kislányt. A beszélgetésükből megtudtam, hogy Eszternek hívják és ő Ödön lánya. Helyes gyerek volt. Ödöntől mindig babákat kért és persze mesét. Ödön zseniálisan mesélt. Gyakran felültette Esztert a munkaasztalra, majd ő is mellé huppant, és csak mesélt. Sárkányok, hercegnők, törpék és hősök elevenedtek meg a sufni szűkös falai között. Minden alkalommal más és más szereplők masíroztak fel előttünk, csak egy volt mindig ugyanaz, a történeteket bevilágító napsugár, azaz én. Ödön mindig kiemelte a napot a mesékben, és olyankor egyenesen rám mutatott. Nagy feladat ez egy petróleumlámpának, de vállaltam a felelősséget. Én lettem a nap.

Az idő repült. Kisvártatva elmaradtak a királyok és királynék, és Eszter is felnőtt. Először csak ritkábban láttam, később pedig már egyáltalán nem dugta be az orrát a műhelybe. Ödön rendíthetetlenül látogatott, de egyre kevesebbet dolgozott, leginkább csak ücsörgött az asztal mellett. Mígnem egy nap becipelt egy hatalmas rönköt, kötelet és pár szeget. Először nem tudtam, mi lesz belőle, de abban biztos voltam, valami feledhetetlen remekmű fekszik alattam az asztalon. Ödön szemébe visszatért a régi tűz. Gyalult, faragott, kalapált rendíthetetlen. Egy hét alatt készült el. Egy mesés hintát készített. Nem tudtam, hogy kinek, de pár nap múlva rájöttem. Egy kisfiúval tért vissza legközelebb, az unokájával. A fiúcskát Jancsinak hívták. Ismét visszatértek a mesék a kis sufni falai közé. Ráadásul Jancsi nem csak hallgatta a meséket, el is játszotta őket. Az én kedvencem az volt, amikor Ödön egy sárkányról mesélt, aki megette a napot. Nos, nem mondom, hogy nem rémültem halálra, amikor Jancsi lekapott a gerendáról és vadul himbálni kezdett, majd azt ordibálta: felfallak – de reméltem, nem ragadja el a hév és rágcsál meg igazán. Boldogan figyeltem, ahogy Ödön megtanítja a kis Jancsit faautót készíteni, szegelni és még sok minden más egyéb fantasztikus dologra. Kedveltem Jancsit. Annál kevésbé szívleltem Jancsi négylábú szörnyetegét, Cirkát. Cirka nyávogott, fújtatott és rettenetesen idegesített. Olykor felmászott a gerendámra és csak úgy kedvtelésből lepofozott a szegről. Én tehetetlenül lezuhantam a porba. Már ez is épp elég baj lett volna, de ekkor Cirka utánam vetette magát és elkezdett velem gurigázni a földön. Rögtön elfogott a hányinger. Ödön mentett meg, minden alkalommal elzavarta a kis dögöt, de az pár nap múlva visszatért, és kezdte elölről.
Unoka és nagypapa igazi kis cinkostársakká váltak az idők során. Gyakran, amikor Ilike azt kiabálta, hogy „fiúk, kész a spenót, tessék bejönni!”, a fiúk berohantak a sufniba és elbújtak egy sarokban. Még engem se csavartak fel. Nem tudom, mi lehet az a spenót, de rettenetesen félelmetes dolog, az biztos! Persze Ilike mindig rájuk talált, és berángatta őket a házba.

Jancsi idővel Jánossá cseperedett, és elkezdte valami sokkal érdekesebbre használni a sufnit. Barátokat hordott Ödönékhez, és izgalmas gombfocibajnokságokat rendezett a fényemnél. Én lettem a reflektor. Később lányokat hozott oda, de egyszerre mindig csak egyet. Megmutatta neki a műhelyt, mesélt kicsit Ödön papáról és a barkácsolásról, majd leültek az asztalra. Először csak kedvesen beszélgettek, nevetgéltek. Olykor még egy-egy csók is elcsattant. Izgalmas volt! Ekkorra Ödön bácsi már alig pislantott be a mi kis birodalmunkba, de nem nehezteltem rá. Megöregedett már, csoszogott és nem is látott már igazán se az én fényemnél, se a napénál. Igazán csak akkor szomorodtam el, amikor kiderült, hogy azért nem látom régi barátom, mert nincs többé. Meghalt, mondta Ilike. Nem igazán tudom, mi az. Értem, hogy nem létezik többé, de azt nem, hogy egy ember erre miként képes. Egy lámpa összetörhet, de egy ember is képes rá? Ezek szerint igen. Nem sokra a felfedezésem után ismét eljött János. Komótosan körbekémlelt a műhelyben, minden szeget szemügyre vett. Néha elmosolyodott, olykor elkomorodott. Végül rám emelte a tekintetét.

- Gyere, kis lámás, elviszlek magammal! Ödön papa szelleme benned él tovább, hisz te vagy a kis birodalmunk napja!

János leemelt a gerendáról és messzire vitt. Messzire a sufnitól, Ilikétől és Ödöntől is. Egy zsúfolt asztalra állított. Most is ott vagyok. Mindig mellettem dolgozik. Ugyan sose gyújt meg, de érzem, hogy majdnem olyan fontos vagyok neki, mint amilyen Ödönnek voltam. Végül is, bármilyen messze vitt a mi kis világunktól, az a világ bennem él, hisz én vagyok annak a világnak a napsugara!