Utazásom kálváriája a vonattársaság utánozhatatlan zsenialitásával vette kezdetét; lezárták az útvonalat egy teljes évre. Átjutni a vágányzáron pótlóbusszal, gyalog (csakis az olimpiai láng hordárának ajánlom), vagy esetleg Hermész repülő surranójával lehetett. Isteni sugallat és egy kis keresgélés után rátaláltam a csodára, egy vonatra, ami ugyan nem a szokásos helyről indul, de cserébe valahogy végigmegy az útvonalon. Igazából, hogy átrepül a felszedett síneken vagy a föld alatt fúrja át magát, az teljesen lényegtelen, a mindenható net azt ígérte, problémamentesen visz A-ból B-be – tökéletes, gondoltam. Meg is vettem a jegyet. Ami elsőre kicsit furcsa volt, hogy a vonatra IC-léte ellenére se lehetett sehogy helyjegyhez jutni. Pár perc ideges telefontaperkodás után végleg beletörődtem, időben kell kiérnem, ha jó helyet akarok a járművön, és nem a maradékból válogatni. Itt még nem tudtam, mi is vár rám igazából.
Másnap kicuccoltunk az állomásra. A vonat – szokásától eltérően – majd fél órával korábban bent állt a helyén. Szerencsére időben észrevettük, hogy a szerelvény az út egy kritikus pontján két járattá osztódik, így sikerült dekódolni, tulajdonképpen melyik vagon is visz a célállomásra. Felszálltam, helyem is volt (egy négyes ülés). Ha élhetek ezzel az olcsó szójátékkal, sínen voltam. Időben gördültünk ki az állomásról. Minden rendben is ment… az első megállóig. Annyi ember özönlött a vagonba, hogy beigazolódott, amire ugyan gondoltam, de el nem hittem, hogy megtörténhet egy InterCity-vonaton. A felszállók mint éhes kosztos diák az utolsó olajos fasírtra vetették magukat a megmaradt ülőhelyekre, a hoppon maradt balsorsúak meg igyekeztek nem beleesni szerencsésebb (értsd: erőszakosabb) társaik ölébe menet közben. Továbbsuhantunk a magyar vasutak kellemesen andalító, de jellegzetes tempójával. A következő állomáson sokat kellett várni. Sebaj, megérkezett a szemközti tehervonat, és már mehettünk is tovább. Pár perc elteltével meg is mozdult a táj, de rossz irányba. Tolattunk. A pánik apróbb hulláma söpört végig a vagonon. Kisvártatva a kalauz vágott át a tömegen. Minden magyarul tudó embernek (egy-két külföldi diák is volt elszórva a vagonban, velük minden Aktivity-tudását bevetve próbálta tudatni a dolgot) mosolyogva ecsetelte, hogy kihagytunk egy megállót, de semmi ok az aggodalomra, végül is időben vagyunk. Egy közeli lány megragadta az alkalmat, és hasonló kedvességgel megkérdezte a kalauzt, hogy a mosdót merre találja. Ő, mintha épp a földkerekség legjobb viccét hallotta volna, nevetésben tört ki, majd finoman közölte, hogy azt vagy egy másik életben, vagy ugyan egy másik vagonban találja csak meg. Mivel a mi vagonunkon mindkét oldalon vezetőülés zárja a vonatot, így egyetlen megoldás létezik csupán, ami nem ütközik törvénybe vagy közszeméremsértésbe, ha most, amíg állunk, átrohan a másik vagonba, elvégzi a dolgát és a következő pihenőnél visszaszalad a helyére. Először nem hittünk a fülünknek, de mivel a kalauz már nem nevetett, lehervadt a mosoly a lány arcáról is. Felkapta a táskáját és többedmagával karöltve kilőttek az ajtón, hogy indulás előtt még a másik vagonba szállhassanak.
A mosdós csapat nélkül elég szellős lett a légkör a vagonban. Az ember alapjába véve – a fizika mai állása szerint – többnyire szilárd halmazállapotúnak mondható, de az utas az teljesen más. Szétterült minden felszabadult helyet kihasználva, mint víz a lapostányéron. Az utas folyékony lény. Nem sokáig tartott a jólét. A következő álldogálás után minden, a WC reményében disszidált ember visszatömörödött a vagonba. Megkezdődött a jegyek ellenőrzése. A távolból apróbb sikolyok, sírás és nyöszörgés hallatszott, de reméltem, hogy csak elfelejtettek menetjegyet váltani, és épp meghatni próbálják a kalauzt. Mikor odaért hozzánk, megtudtam a jajveszékelések okát. A végállomástól nem messze leszakadt a felső vezeték. A kalauz mindenkinek elmondta, hogy ha szerencsénk van, akkor küldenek értünk buszt. Mikor már majdnem belekezdtünk az alkudozásba, hogy ki alszik az üléseken és ki a földön, megnyugtatott minket, hogy ő is haza szeretne érni, így ha kell, saját kezűleg tolja be a vonatot. Én lopva végignéztem rajta, nem volt egy Erős Pista, de hát ha jobb nincs, akkor tán a következő évezredre oda is érünk. A velem szemben ülő srác előkotorta a jegyét, majd az ellenőrzés közben okosan megállapította, hogy azt írta a társaság, nyolcra ér be a vonat, de azt nem említi, melyik nap. Poénkodtunk még ezen egy kicsit, majd a kalauz továbbállt, és ismét nyugalom szállta meg a vagont. Pár perccel később szárnyra kapott a pletyka, hogy nem a vezeték szakadt le, hanem egy trafó robbant fel, később sebesültek és pár fordulat után már halottak is szerepeltek a történetben. Egy másik négyes ülésen egy lány elszenderedett. A szája tátva maradt és egy kis nyál folydogált belőle. Előkerültek a nagyi csomagolta kolbászos zsemlék hagymával, chipsek és más rettenetesen zörgő termékek. Én is előhalásztam a rántott húsos szendvicsemet, és a fülhallgatóm lágy magányába burkolózva majszolni kezdtem.
Sokáig semmi sem történt. Egyszer ugyan az arcomba repült egy papír, amin valami gazdaságis tétel volt, de más nem zavarta felhőtlen nyugalmam. Már csak egy óra volt hátra, amikor a kalauz ismét előkecmergett a vagon elejéből. Arcáról boldogság, felhőtlen öröm és megkönnyebbülés sugárzott. Megjavították a vezetéket, meg vagyunk mentve – harsogta a tömegnek. Ekkor a mellettünk lévő négyes ülésen valami furcsa vette kezdetét. Előkotortak a táskából egy csomag Tuc-kekszet. Egy darabot kivettek, az égre emelték és először valami halandzsa szöveget kántáltak, majd halandó füllel is érthető nyelvre váltva folytatták: „Ó, Zeusz, mindenek Ura, kérlek, ne vedd el tőlünk az áram áldását!”. Ez után az áldozati kekszet megtörték és körülményes, levegőben reptető mozdulatok után megették. Ugyan a szeánsz kicsit képzavarosra sikeredett, hisz a görög és a keresztény hitvilágot keverték egymással (erre a figyelmüket is felhívtam, de megnyerő flegmasággal annyit feleltek, biztosra mennek), de sikeresnek bizonyult. A kérdéses szakaszon rettenetesen lassan haladtunk, de haladtunk. Először megfordult a fejemben, hogy tényleg a kalauz tolja erő felett a vonatot, de egy gyors körbekémlelés után láttam, hogy még a vagonon belül tartózkodik. Közeledtünk a célállomás felé. Kint már teljes sötétség honolt. Az orrunkig se láttunk az ablakon keresztül, illetve pontosan az orrunkig, amit az üvegre nyomtunk. Nem volt ismerős a táj (hisz francot se láttunk), de a kalauz váltig állította, hogy csak pár perc van az érkezésig. Voltak, akik felmálházták magukat, és az ajtóba táboroztak. Mi, a kis négyes fogatunk tagjai azok közé tartoztunk, akik kivárták az utolsó pillanatot, míg megállt a vonat.
Befutottunk. Mellettem egy csaj felkiáltott: „Mégis odaérek a ZH-ra!”. Az élet apró örömei. Én csak haza akartam végre érni. Az ajtó kinyílt, és az emberek kiömlöttek rajta, mint szénsavas üdítő a palack oldalán vájt lyukból (még egy bizonyíték, hogy az utas az bizony folyékony szerzet). Mivel pont elég sötét volt és kellően eleget szoronkodtam már aznapra a tömegközlekedés kínzókamráinak egyikében, busz helyett taxival mentem haza. Megrendeltem a taxit, elküzdöttem magam a kocsiig, és már éppen belekezdtem volna a kis mondókámba, hogy „XY névre érkezett? Szuper! Engem keresel!”, mikor észrevettem, hogy a sofőr épp két lánnyal társalog. Bár társalgásnak nehezen volt nevezhető, ami éppen zajlott. A taxis angolul igyekezet közölni velük, hogy hív másik kocsit, mire a lányok (feltehetőleg kínaiul, de az is lehet, hogy egy rég kihalt ősi nyelven… addigra azon se lepődtem volna meg) érthetetlen szavakkal feleltek neki. Közel két perc egyezkedés után sikerült az információt az ő agyukba is elültetni (időközben én is beszálltam az infócserepartiba, és a sofőrrel is közöltem, hogy én vagyok XY, akire eredetileg várt), hívtunk nekik másik taxit és végre ismét útnak eredhettem. A dugó is aludt már, így hamar értünk a ház elé. Kiszálltam, fizettem, elköszöntem és suhantam az ajtó felé. Kapukód, ajtónyitás, lift, minden motorikusan és szerencsére hiba nélkül zajlott. Kiszálltam a liftből, egy fordulat jobbra, pár lépés és végre hazaértem!
